Keleti Szél

Phörpa (aka The Cup; Isteni Játék – bhutáni film, 1999)
—imdb— —trailer—

Na megnéztem. Néha nem is tudtam, sírjak vagy nevessek, olyan édi. Vicces, de nem az olcsó poénok, hanem a szívmelengetőek módján. És persze mélységesen bölcs és szép. Nem tudom, a rendezőnek (Khyentse Norbu) hogy sikerült elsőre ilyen jó filmet csinálni, és aztán másodikra is (Travellers and Magicians)… alig várom a következőt. A film Indiában játszódik, áttelepült (menekült) tibeti szerzetesek közt, akik rá vannak kattanva a focivébére. Éjjel kiszöknek meccset nézni, aztán lebuknak, csodálatosan emberiek végig. A csoportos ima közben elalszanak, vagy papíron leveleznek, mint mifelénk a gimisek a pad alatt, hogy éppen ki játszik aznap este. És mégsem csinálnak hülyét magukból, vagy a vallásból, ezzel együtt, sőt ezzel még többként képviselik. Mert így már nem csak a levegőbe száll el a keleti bölcsesség, hanem látjuk, ahogy a tartalma valóra vál. A film elején viszonylag több utalás is volt Tibet kínai (nehéz) sorára, a finom és szelíd üzenet jól átjön. És persze szóba került a modern világ is, a sok veszély, hatás. Talán épp erről szólt a bőrös tanmese a végén, hogy nem kell az egész földgolyót beborítani vele, hogy ne törje fel a talpunk, elég a lábunkat. A saját démonainkat kell csak legyőzni.

Ki tudja, talán (Korea és Thaiföld után) Bhután is be fog robbani a keleti filmvilágba, így, állórajtból. Ráadásul ebben a filmben is, ahogy a későbbi Travellers and Magiciansben, amatőr szinészek játszanak. Hogy honnét került elő ennyi tehetséges ember? A vérprofi arcjátékot és tanult színészkedést talán a hit pótolja, a beleélés, a buzgalom. Egy ilyen nagyszerű filmben bárki szárnyakra kapna. Itthon is bemutatták, VHS-en megjelent 2001-ben, eredeti tibeti nyelven és szinkronnal is. Már nem kapható, de az odeon tékáiból ki lehet kölcsönözni. Ez a film volt egyébként Bhután legelső Oscar nevezése.

Olvass tovább →

(2003, Bhutan) –imdb– –website– –trailer– –dvd–

Nagy várakozásokkal tettem be a lemezt, mivel ez az első, a Bhutáni Királyságban forgatott film, és egyben az első bhutáni film amit láttam, a kettőből, ami létezik :)
Dondup, az edzőcipős ámde tradicionális térdzokniban és köpenyben utazó jóképő férfiú nagy sietségben van, lekéste a buszt, amivel a városba juthatna a világvégi faluból a hegyeken át, hogy ott aztán Amerikába induljon, álmai földjére. Bhután mesés hegyvidéki vadonjai közt nem ő az egyetlen, aki a tömegközlekedési eszközök hiányában a bejárhatatlan távolságokat stoppolással igyekszik áthidalni, hamar konkurenciára akad egy almaárus és egy szerzetes személyében. Végül közösen indulnak el, és csatlakozik még hozzájuk egy falubeli kereskedő a gyönyörűszép lányával, s a többnapos araszolást a szerzetes sztorizgatással teszi szórakoztatóvá: elmeséli egy férfi misztikus, buja és gyilkossággal fűszerezett történetét. Egy férfiét, aki elvágyódott a szülőhelyéről, hogy jobb és izgalmasabb életet élhessen.

Elég szimpla sztori, és mint egy perc alatt bárki rájöhet, a mese nyilván arról fog szólni, hogy ne hagyjuk ott a szép bhutáni falut a szép lánnyal, a csúnya, ismeretlen Amerikáért. Sebaj. A táj gyönyörű, az utazás még így is megéri, hogy azt hisszük, tudjuk hova vezet. Sok bölcsességet szór közben a hangszerét is szépen pengető szerzetes, néha találó, néha már kicsit demagóg módon. A szinészek, s különösen a főszereplő játéka kiváló, átérezzük a történéseket, még ha kintről túl könnyű is átlátni a sztorit, hamar bent találjuk magunkat a szép és tanulságos utazásban. Aztán ahogy a főhős is lassan leszokik az autóra váró távolba révedésről, úgy húz minket is a jelenbe a film, már nem keressük a végét, és csak egy kicsit zavar, hogy végül nem is találjuk: egyszercsak ukmukfukk jönnek a feliratok.

Olvass tovább →