imdb – trailer – képgaléria
Már láttam kamerás bootlegben, de érdemes volt DVD-n is újranézni, olyan édi film. Talán még a Chihirot is veri, vagy legalábbis a nyomába ér. Howl egy varázsló-varázslott srác, akivel Sophie, sajnálatos események folytán immáron 90-éves öregasszonnyá változva ismerkedik meg. Színes, valós, igazi „emberi” karakterekkel teli a történet… szerethető gonoszokkal, és önmagukkal küszködő hősökkel. A rajzok persze csodálatosak, és az egész hangulata nagyon megkapó. Izgalmas, tanulságos történet, tíz pontos, kihagyhatalan mese, felnőtteknek is. Kedvencem a kis Calcifer, a durcás tűzidémon. Az a jó a Miyazaki filmekben, hogy újranézhetők, és mindig plusz dolgok, új rétegek, gondolatok jönnek elő. Most például azt filozófáltam bele, hogy a kastély, a háború, meg az összes helyszín és történés Howl tudatalattiját reprezentálja. Mindenesetre elég sok pszicho dolog volt a mesében, ahogy elveszti a szép szőke-herceg varázslöttyöt, és kénytelen önmaga lenni, aztán újraépíti a kastélyt, ahogy a csatában elveszti az emberi alakját, meg az egész kavarás a szivével. Persze, Sophie is végigmegy egy úton, de szerintem a látszat ellenére nem ő a főszereplő. A film bekerült az Oscar nevezések közé, szerintem megérdemelné a díjat.
Három elmegyógyintézeti bentlakó piknikezni megy, hogy megnézzék a világ végét, amiről egy korábbi körútjukon beszerzett Bibiliában olvastak. Nem mondom, hogy kidobott idő volt a filmet megnézni, mert relatív, mindenesetre szerencsésnek tartom, hogy a rendező, Shunji Iwai rövidre szabta (72perc). Az alapján, amit olvastam róla és más műveiről, és hogy a szupercsodás Tanadobu Asano is szerepel benne, többet vártam. Végülis a beállítások, a zene, a művészfilm, mint olyan, jó volt; nálamnál sokkal sznobabbak akár megpróbálhatnak belemagyarázni is mindenféléket, szerintem nem szólt semmiről. A gyogyósok életét mindenesetre nem festette le sem vonzónak, vidámnak, sem úgy, mintha ok nélkül volnának bezárva, és mégis, megmaradtak emberinek, értelmesnek, megérthetőnek. Ezt mondjuk díjazom, afféle diplomatikus megközelítés, mert hát igen, emberek, és néha jobbak és okosabbak nálunk, de azért néha veszélyesek is, ha másra nem, hát magukra. A női főszereplő, Chara borzalmas, irritáló volt, ilyen károgós hangon rinyált, énekeléskor még iszonyúbb, el sem tudom képzelni, hogy lehet, hogy "civilben" ő egy popsztár. Ráadásul Tanadobu felesége. Most vagy ennyire jól játszotta a borzasztóan szarul viselkedő, idegesítő rettenetes nőt, vagy ilyen, és ők tényleg bolondok. A vége jelenet szép volt, látványos, de összességében felejthető az egész.
