Próbálom spórolósan beosztani Hayao Miyazaki kincset érő életművét, de már csak néhány, kevésbé ismert filmje maradt megnézetlenül. Most a Panda! Go, Panda! című, 1972-es anime került sorra, amelynek írója, animátora volt, a rendező pedig Isao Takahata. A japánul Panda Kopanda című, első része a filmnek 35 perces, a következő évben megjelent folytatás pedig 38, de általában a kettőt együtt szokás említeni. Abban az időben készült a film, amikor az ország éppen pandalázban volt, két állatot kaptak Kínától.
Ez még abszolút gyerekfilm, meglehetősen idétlen is, és főleg kissé abszurd. Egy kislányról szól, Mimiko szülők nélkül, a nagymamájával él, akit egy nap a városba szólítanak teendői, a kislány egyedül marad. Nagyon talpraesett, magáról gondoskodik, sőt, talán még ő törődik a nagyival is, és nem fordítva. Bevásárol, főz, iskolába jár. Az állomásról hazafelé viszont furcsa nyomokat talál a házuk körül, majd nemsokára kiderült, egy bébipanda és óriás apukája lettek a vendégei… Családdá alakulnak, a kislány írogatja közben a nagyinak a városba a levelet, hogy ne aggódjon, minden oké, lett egy apukája, egy panda, meg örökbefogadott egy gyereket, de nehéz is szülőnek lenni, és milyen jó lenne, ha végre jönnének betörők is, mert olyanokkal még nem találkozott. A másdik részben aztán lesz is még hívatlan vendég, egy közeli vándorcirkuszból egy kistigris is a képbe kerül, miközben a kalapos, pipázgató pandapapát sikerül elküldeni dolgozni. Leszámítva a felnőtt fejjel még meseként is nehezen felfogható történetet, nagyon ártatlan kis film, annyira, hogy még negatív karakter sincs benne. Az izgalmat csak olyan kérdések szolgálják, hogy vajon összetörik-e a panda alatt a konyhaszék, nekimegy-e a vonat a városházának, elmos-e mindent az eső.
