Keleti Szél

A több év után végre megjelent, új lemez az ígéretekhez híven kemény, metálos lett, a tradícionális, japán hangszereket (shakuhachi, koto, taiko dob) is használó zenekartól. A kiadás napján vettem meg a lemezt, a telefonomon, autóban ülve, még május 29-én, és azóta nem megy írni róla. A korábbiakkal szemben most sajnos nem azért, mert olyan jó. Bár a zene tetszik, Shin éneklése elég vegyes színvonalú, és sokkal minőségibb volt a banda hangzása, amikor még női vokalistájuk is volt, pedig azt is időbe telt megszokni. Az a helyzet, hogy szerintem egyes részeknél egyszerűen hamisan énekel, és ez elég zavaró.

Az albumot egyébként az amerikai Domo Records adta ki, akik Kitaro lemezeit is szokták, a zenekar a kiadó japán bandákkal foglalkozó Daruma Labeljéhez van most szerződve. Akik fel is töltöttek a lemezből részleteket a youtubera, valamint teljes dalokat is: Annihilation, The Break. Az album első dala, a Distressed shakuhachival indul, dögös hörgősmetál, utána a World Goes Grayben vannak nyugisabb részek is, mindkettőben a refrén, ami valahogy nem stimmel. A Drowningot már nehezebben viselem, az Annihilation csak jó zúzás. Az Emerge From Silence szép, instrumentális dal, jó lenne mind ilyenből. Az In My Sleepben megint a dallamos refrén a gond, a lírai Gaze viszont tűrhető. A shakuhachi részek mindenhol nagyon kellemesek, és a rockos riffek is. Újabb instrumentális dal után a Break zúzdájára már talán hozzászokik az ember, de azért a címadót is átugrom, a lírai, kotos Eyes of Secret egész szép. A So Unclear kicsit NIN-es, de jó, és az Emerge From Silence témájára reflektáló, utolsó dal, a Where There is Illusion volt, ami elsőre legjobban tetszett, instrumentális, koto-s, hangulatos Nem tudom, mi történhetett, mert máskor nincs ilyen probléma a számaikkal, még élőben sem. Talán csak én hallom hamisnak (ha más is, szóljon), de most inkább maradok az előző lemezeknél.