Úgy tűnik, a filmzene albumokban nincs nagy üzlet, máig hiányolok sok, kitűnő darabot, de szerencsére Henry Lai a saját kezébe vette a dolgot, és a cdbabyn, magánkiadásban árulja munkáit, így megvásárolható, és hallgatható lett a 14 Blades, a The Lost Bladesman, a Stool Pigeon, Echoes of the Rainbow zenéje is, ill. a White Vengeance (a filmről nemrég írtam). Ezeken felül még korábban megjelent a Three Kingdoms, a Storm Rider-Clash Of The Evils és még néhány lemez munkáiból, sok pedig utólag várható, mint pl. a Sniper. Az építészből zenésszé vált, hongkongi zeneszerző még angliai tinédzseréveiben kezdett gitározni, a hangszereket azóta is, szorgalmasan gyűjti, majd billentyűn is megtanult játszani, és ma már kompjúteren programozza össze a műveket. Mint a fenti listán látható, változatos nívójú filmeken dolgozott, amelyek egy nagy részét Daniel Lee rendezte.
Nem minden műve jött be eddig, talán csak a 14 Blades, de most a fenti különösen tetszik, annak ellenére, hogy szintén nem egy kimagasló film, amihez íródott. A 31. Hongkongi Film Awardson a legjobb filmzene díjára nevezték a filmet illetve a szerzőjét, de végül a Wu Xia nyert. Szép, epikus hangzású dalokból áll, főleg nagyzenekari hangszereléssel, de kínai hangszerek, dizi, xiao, sanxian és pipa is akad, néhol ízléses dobkísérettel. Aztán van áriás, kórusos dal is a végén, és az egyik számban morin khuurt is hallottam. Érdekes, változatos és egyedi dallamok, hangzásvilág jellemzi a zenét, szerintem sokat adott a film hangulatához, és anélkül is jó hallgatni. (Cd-t itt vehetünk.)
Yawarakai Seikatsu
Yuko 35 éves, a fenti bajára gyógyszereket szed, munkája nincs, valamiféle blogot ír, és sokat fotóz. Egy unalmas, de pont ettől érdekes városrészbe költözik (Kamata, Tokió), majd különféle ismerősökkel találkozik. Volt iskolatársa politikus, unokaöccsével Kyushun találkozik újra, a netről pedig megismerkedik egy fiatal, bipoláris gengszerrel, valamint egy K nevű perverzzel, aki ennek ellenére nagyon udvarias, szimpatikus figura. Publikus helyen szeret nőket izgatni, Yukonak meg magányában nem is jön rosszul a dolog. A cím, szó szerint „puha élet”, a kemény valóság ellentéteként merül fel, mint igény, a szereplők részéről. A színészek jók, a film mondanivalója, ha van, nem annyira fontos, de érdekes, más oldalát mutatja be az életnek Tokióban. A furcsa szereplők és furcsa helyzetek ellenére nagyon életszerűnek tűnik, és ha a depresszió annak számít, akkor egész hangulatos is.
