A gagaku (雅楽) „elegáns zenét” jelent, és a 7. század óta viszonylag változatlan formában fennmaradt zenéje a japán császári udvarnak. 2009-ben felvették a UNESCO szellemi kulturális örökség listájára is (Intangible cultural heritage). A zene eredetileg Kínából került japánba, majd a kiotói császári udvar zenéje lett, míg ma már a Tokiói Császári Palotában adja elő egy külön erre hivatott ünnepi testület (Board of Ceremonies, 式部職 Shikibu-shoku) zenei osztálya. Ezen kívül sintó vallási ceremóniáknál, esküvőknél is megszólalhat, illetve a zene mellett a Bugaku tánc is egy formája. Manapság már vannak kortárs zenedarabok is, amelyeket gagaku hangszerekre ill. stílusban írtak.
A korai, kínai látogatások során több hangszer, mint pl. a kotó (citera) és biwa (lant) is Japánba érkezett, és eleinte gagaku zenét játszottak vele. Hasonlóképp a gagaku hangszerei közé tartozik a taiko dob is, és számos fúvós hangszer, mint pl. a ryuteki (ryúteki) harántfuvola és a hichiriki, valamint a sho (só), ami egy 17 bambuszsípból álló szájorgona (kínai változata a sheng). A mai koto helyett itt a 13-húros so (szó, 箏) használatos, ami valamivel keskenyebb, és több apró eltérés is van még köztük. A fenti képen a nagy gakudaiko (楽太鼓) mögött látható még a kakko (羯鼓), amit jobbról-balról ütögetnek, és ezen játszik a zenekarvezető (tkp. a karmester megfelelőjeként).
A négyszögletű színpad, belül zöld területtel, sarkainál piros kerítéssel is egyedi látványt nyújt, nem beszélve a zenészek arisztokratikus öltözetéről. Elsőre is látszik, hogy csak magas rangú hallgatóság előtt léptek fel anno. Ami a császári zenekart illeti, eredetileg születni kellett bele, de manapság már „külsősöket” is felvesznek, ám továbbra is csak férfiakat. Magát a zenét nehéz leírni, nyugati füllel meglehetősen disszonánsnak tűnhet, nem evilági zene, de épp ezért különleges és varázslatos. Egyszer már volt szerencsém élőben hallani pár éve, mivel a NY-i Columbia Egyetemnek van egy klasszikus, japán zenei fakultása, akik néha előadják. Ezúttal viszont, szombaton, Japánból érkezett mesterek léptek fel a Japan Society színpadán, a stílus egyik legjelesebb képviselője, a Reigakusha (伶楽舎), melyben fiatal, idős, férfi, női zenészek egyaránt megtalálhatók. Az esti előadáshoz hozzáadott, második, délutáni matiné is pillanatok alatt teltházas lett.
A Reigakushát a császári udvar korábbi zenésze, a nemrég elhunyt Sukeyasu Shiba alapította 1985-ben. Számos ősi és kortárs zenemű mellett több, korai zenét és hangszert is feltámasztottak történelmi kutatások segítségével, és világszerte sok jelentős helyszínen játszottak már. Tagjaik külön-külön is elismert mesterei a hangszereiknek, sokszor komoly szólókarrierrel. Most 17-en léptek a színpadra. Először klasszikus darabokkal, majd pedig egy bugaku táncbemutató következett, két, díszes kosztümű férfi táncos, mint két főnix, lépkedett lassan és elegánsan a színpadon. A végén pedig kortárs darabokat adtak elő, mint pl. Toru Takemitsu híres művét, a Shuteiga-t (Őszi kert).
Nekem főleg az első (ú.n. kangen) darabok tetszettek, ill. volt egy énekes szám is. A modern darabokból hiányoltam ezt a császári eleganciát és hangulatot, és inkább csak a hangszerek furcsa, már-már zavaró disszonanciája maradt meg, vagy csak belefáradtam kicsit. A sho hangjától ugyanis teljesen bealszok, amit nem is kritikának szánok, a mellettem ülő néző is kidőlt egyébként. Van valami a hangjában, amitől kikapcsol az agyam. (Itt egy 6 perces sho-szóló, aki esetleg kipróbálná..) Másfél órás volt a koncert. A lényeg – számomra – pedig még csak ezután jött: a másnapi zenészműhely…