Spontán villámlátogatás tettem Fukushimában, ahol még nem jártam. A város az azonos nevű (harmadik legnagyobb japán) prefektúra fővárosa. Az történt ugyanis, hogy az Obon ünnepek idején sikerült Japánba utaznom (akciós repjeggyel), amikor is az egész ország visszatér a szülőfalujába, Tokió kiürül, a szállodák viszont megtelnek, a vonatjegyek pedig elillannak…
Ilyenkor nem sok lehetőség van JR Pass vonatbérlettel se ide-oda ugrálni, már pedig nekem kellett egy korábbi helyjegy. Azonban már az egész nap le volt foglalva – és csak a „lassú” járatra kaptam helyet (azért ez is ment 300km/h felett). Yamabiko shinkansenre Hayabusa helyett, ami köztes állomásokon is megáll, mint pl. Fukushima. (A Tohoku Shinkansenen ráadásul nincs is helyjegymentes kocsi, így ha elfogynak, maximum állóhelyet kaphatunk.)
Aztán megnéztem, és a hotel is extra olcsó volt (talán a reaktortól rettegők miatt), az állomástól egy percre, csak 4400 yen. Mivel ez az egyik legnagyobb prefektúra, és annak is a szigetország belsején található városáról van szó, a tengerparti, azonos nevű reaktor problémás zónájától meglehetősen messze van, így ezen nem aggódtam. Az állomás mellett volt egy mérőeszköz is, ami kb. másfél banánnak megfelelő sugárzást jelzett, úúú.
Sajnos városnézésre nem volt extra időm, csak a vonatok előtti téren látható virágórát láttam, és a Momorin vízcsapot, ami egy, a terület fő termékeit (barack, alma) fogó nyuszi, a város kabalája. Sajnos volt itt egy pár hajléktalan is, és a hotelben is láttam figyelmeztetést, hogy zárjuk az ajtókat, mert előfordulhat lopás. Ez Japánra nem jellemző.
Hajnalban ébredvén még elsétáltam a közeli Fukushima Inari Szentélybe. Ez bár zárva volt, arról is neves, hogy olyan különösen specifikus amuletteket árul, mint pl. lóversenyzésre szólót vagy a baracktermés szerencséjére valót. Aztán még útba ejtettem a Starbucksot is, és a sugárzásnál valószínűleg nagyobb veszélynek kitéve magam egy nagy matcha chiffon tortát ettem reggelire. Finom.