Mint már a nahai útibeszámolónál írtam, a Suri-kastélyban épp a régi, rjúkjúi hangszereket mutatták be. Ezek némelyike már csak történelmi érdekesség, de a tradícionális, okinavai zenének még ma is központi darabja a szansin (三線, sanshin), melynek neve szó szerint „három húr”, és bizony, három húrja van. :)
Szinte azonos az eredeti, kínai sanxiannal, melyből Okinaván át Japánba jutva samiszen lett, a hagyományos, japán zene ékes darabja. A samiszen azonban már eléggé más, egy nagy „lapáttal” pengetik (bachi), és a korábbi (kínai, okinavai) kígyóbőr-borítással szemben már kutya- és macskabőr feszül rajta, és finomabb hangja is van – ha csak nem cugaru-samiszen, mint amin pl. Agatsuma játszik. Az okinavai sanshint a lent látható, ujjra húzandó pengetővel pengetik (vagy esetleg gitárpengetővel, ha nincs más).
A hangszer ma is népszerű eleme az okinavai folklórnak, éttermekben, turista helyszíneken könnyen találkozunk vele, és a szuvenírboltokban is árulják kisebb-nagyobb variációit. Az igazi, zenésznek való, kígyóbőrős darabok ára mondjuk több tízezer yen kell legyen, de hangot adni képes, falra akasztandó, emlékbe vásárolt darabokat jóval olcsóbban is kaphatunk. Ezek általában műanyagból vagy akár fémből vannak, és lehetnek jóval kisebbek is. (Lásd utolsó kép.)
Aki szeretné kipróbálni a hangszert, több helyen is részt vehet próbaórán Okinava fő szigetén. A Ryukyu Murában (ami afféle falumúzeum) napi több alkalom is van, 1000 yenbe kerül a részvétel. A sziget déli részén levő Okinawa World parkban is láttam ilyet. Én a Suri-kastélyban próbáltam szerencsét, ahol csak ritkán, de ingyen lehet beülni egy-egy órára. Csak hétvégén és ünnepnapokon van, napi kétszer (11:40, 14:40), és az első öt jelentkezőt fogadják el. Én a hatodik voltam, de nem tudtak tőlem megszabadulni. :) Addig tébláboltam ott, hogy haaaaadd nézzem csak, hadd csináljak egy fotót, léci, hogy a végén előhoztak plusz egy hangszert. Mondjuk, nem árt tudni japánul, mert az oktatás ezen a nyelven zajlott (bár valószínűleg jelbeszéddel, utánzással is megoldható).
A samiszent ismerve érdekes volt a különbségeket felfedezni. Szerintem teljesen kezdők is elboldogulnak ezzel az egy órával (leszámítva a földön ülés gyötrelmeit), de aki tud gitározni, annak még könnyebb lesz. A szansin-kotta is egyszerű tabulatura volt (a 3 húron számok, a nulla a lefogatlan, üres húr – bár eredetileg japán betűkkel jelzik az egyes pozíciókat). Talán mert népi hangszer, eléggé egyszerű és limitált a rajta való játék, egyedül az első 0-5 hangot fogják csak le, vagyis nem váltanak feljebbi pozícióra, és csak a balkéz három ujját használják (mutató-, középső- és kisujj). Még az alapokról.
A kéztartás azonban egész más, mint mondjuk egy gitár – vagy akár a samiszen – esetében. a balkéz derékszögben előre mutat, kábé, mint egy robot üdvözlő kézfogása, és nem hajlik rá a kézfej-csukló úgy, mint egy gitárra. A húrok alapesetben C-F-C-re vannak hangolva (a samiszen d-g-d), a felső, vékony a női húr, amit a „középső”, majd pedig a mély, vastag „férfi” követ. Ami a gyűrűsujj mellőzését illeti, megkérdeztem, mi az oka, de mivel a japánok nem szokták megkérdőjelezni a szabályokat, így megmagyarázni sem tudták. Mert csak. :)
Egy egyszerű, okinavai dalt tanultunk meg, a Tinsagu no hana (てぃんさぐぬ花) címűt. Az óra végén már együtt játszottuk, miközben a tanárnő énekelte a szöveget hozzá, nagy élmény volt. Utána még táncos hadonászást is tanultunk, meg segítettek szelfiket készíteni. Az itteni, profi hangszerek után elég gagyinak tűntek a turistaboltos verziók, de azért már bánom, hogy nem vettem egyet… Íme a dal: