Januárban Okinavára repültem, hogy a japán tél kipróbálásának a kellemesebbik, 20 fokos változatával induljon a túrám. A megszokottnál kicsit hidegebb volt, inkább 18 fok körül, és végig borús, esős idő, de így is klassz volt. Télen azért a tenger sem elég meleg, így strandolás nem lett belőle, de azért pólóban mászkálni jó volt, és sok szépet láttam. Most kezdjük a déli szigetcsoport, ill. prefektúra fővárosával, ami Naha.
Okinawa szubtrópusi klímájú, Japán déli csücske és Tajvan közt található, sok szigetből áll. A háború után 1972-ig az amerikai hadsereg ellenőrzése alatt állt, most is jelentős támaszpontok, elkerített területek vannak rajta, és eléggé megsínylették itt a 2. Világháborút. Ez érezhető a látványban és a közlekedésben is, ugyanis nincsenek vonatok, csak távolsági buszokkal vagy autóval tudunk körbemenni (meg persze, hajón). Pedig volt régen itt is vasúthálózat a háború előtt, a buszpályaudvar közelében kint is egy tábla, hogy itt volt régen az állomás. A háborúban azonban – és utána is az újjáépítésekhez – elfogyott a fém (a síneket is egyből beolvasztották), és a mai napig nem sikerült újjáépíteni a vasútat. Egy kivétellel, ugyanis Nahában, a városon belül üzemel egy monorail járat, a reptértől a Shuri kastélyig.
A másik, hogy elég kevés történelmi hely maradt épen, így nincs igazán japános kinézete a településeknek, modern kockaházak állnak mindenütt. Ami az autókat illeti, van sok út, és kell is kocsi, mégis nagyrészt miniatűr k-car autókat láthatunk az utakon, amire valószínűleg az a magyarázat, hogy Okinawa japán legszegényebb prefektúrája. Így aztán a nagy, drága autók inkább Tokió túlzsúfolt utcáin tülekednek.
Ha közel a szállodánk, a monorail rendkívül praktikus a városnézéshez, a reptértől indul, a belvároson át a kastélyig. Yui Railnek is hívják. Érinti a fő buszpályaudvart is, ahonnan még sok más helyre elbuszoztam. A megérkezés délutánján azonban egyből robogtam a Suri-kastélyba, hogy elérjek még ott egy hétvégi programot (későbbi poszt lesz).
Okinawa szigetei más néven Rjúkjú-szigetek, utalva az itt sokáig virágzó Rjúkjú Királyságra, amely csak a 17. században vált japán hűbéresévé. A japántól eltérő, helyi nyelve és egyedi kultúrája miatt is különleges terület végül 1872-ben vált Japán részévé, és mára már eléggé asszimilálódott is, de a Shuri kastélyon azért jól látszik a másság, és a sárkányos díszítések is inkább a szárazföldi, kínai hatást érzékeltetik. Innen érkezett a karate is, mint már említettem.
A Suri-kastély tehát, ahol a Rjúkjú király uralkodott, díszes, arany trónját lentebb láthatjuk. Az épületet kívül-belül a vörös szín uralja (plusz arany), a kertben pálmafákkal, és mindenféle kiállításokat is rendeznek benne, most pl. időszakosan a Rjúkjú-királyság hangszereit mutatták be, amelyek szintén kínai eredetűek. Az okinavai, kígyóbőrős „samiszen„, a szansin pl. egy az egyben a kínai sanxian mása, és a lenti képen láthatók is elég erhu kinézetűek…
A kastély UNESCO Világörökségi helyszín, a Shurijo monorail állomástól negydóra sétával érhető el, a belső épületekhez 820 yen belépőt kell fizetni. A kertben – a külső területek ingyenesen látogathatók – rendszeresen tartanak bemutatókat, mint pl. ottjártamkor is rjúkjú táncot láthattunk (ami kicsit a kínai operára emlékeztettt, de félig japánosan), lassú mozdulatokkal, maszk szerű arcfestéssel, tarka ruhában. Heti négy nap (sz-p-sz-v) három ingyenes előadás van (11, 14, 16h), valamint az ünnepélyes kapunyitáskor (8:25) is hallgathatunk rjúkjúi dallamokat.
A kastély épülete egyébként nem eredeti, csak rekonstrukció, mivel annó ezt is lebombázták. Csak úgy, mint körülötte a legtöbb, sok száz éves akagi (アカギ) fát is, melynek egy túlélő példánya látható a fenti képen. A környéken hat ilyen, több mint 200 évesnek tartott fa található, amelyeket már csak azért is szentként tisztelnek, mert túlélték a háború pusztítását. Az akagi neve vörös fát jelent, utalva a színére, Dél-Kelet Ázsiában honos, más néven bishop wood (Bischofia javanica), és pl. Tajvanon is szentként tisztelik. A fenti fa háború előtti ágai néhol egyméteres átmérővel rendelkeztek, utána csak a törzse maradt meg, és ránőtt egy másik, akou fa. Okinaván ősidők óta nagy a természetimádat.
A kastély után este Naha turisztikai fő utcáját a Kokusai-dorit (国際通り) néztem meg, ami szó szerint „nemzetközi ucát” jelent. Itt található sok étterem, bár és kismillió szuvenírbolt, ahol pl. chinsukot vehetünk. Késő estig nyitva tartanak a boltok, sok helyen zenét is hallhatunk. Kicsit zűrös helynek tűnt, de talán csak mert épp seijin-no-hi volt, a 20 évessé/nagykorúvá válás ünnepe, amit a fiatalok természetesen az ekkor legálissá váló alkoholfogyasztással ünnepelnek, spéci kimonót ill. hakatát viselve, mint a fenti képen látható srácok. Én egyébként a Starbucksba siettem, tarka, okinavás börgét venni. A lila tortácskában a helyi nevezetességből, lila édesburgonyából készült töltelék van.
Okinaván nincs olyan nagy kultúrája a cseresznyevirág-ünnepnek, tekintve, hogy úton-útfélen tarka virágok nyílnak télen is. De mivel itt nyílnak ki először a szakurák január végén, azért akad egy-két fesztivál. Az esti képeken: Kokusai-dori és a monorail.
