Januárban 12 napra Japánba utaztam, hogy kipróbáljam a telet is. Persze, annyira nem vagyok oda a hidegért, így elsőként Okinavára mentem, ahol azért még 20 fok körüli idő volt, bár éppen borús, esős, szeles változatban. A szubtrópusi klíma ellenére ilyenkor már nem nagyon lehet a csodás, átlátszó, zöldeskék tengerben sem fürödni, ami ottjártamkor főleg szürke volt, az aktuális égboltot tükrözendő.. De azért jól esett rövidujjú pólóban mászkálni.
Szokás szerint lezavartam 12 prefektúrát a gyors túra alatt, amihez képest igen sok időt, 3 és fél napot voltam Okinaván, és majd jó pár bejegyzés lesz róla, most csak egy kicsivel folytatom, az első nap alkonyatáról. Nem tudom, másoknak mi jut eszébe elsőre Okinaváról (már, ha ismerik a Japán szigetvilág ezen távoli, déli részét, amely önálló prefektúra). Amerikai harci támaszpont? világháborús kamikázék? búvárkodás? vulkánok, tájfun? Nekem a karate jut eszembe, ami innen ered. Bár persze, ide meg a szárazföldről került át.
A modern karate megalapítója Funakosi Gicsin (1868-1957), aki Okinaván született, és az addigra itt kialakult, okinavai küzdősportokat megismerve alakította ki azt, amiből a mai karate irányzatok kifejlődtek. Saját iskoláját, a Shotokan karatét terjesztette el Japán többi, központi részén a 20-as években, ami végül a Japán Karate Szövetség megalakulásához vezetett 1949-ben, az irányzatnak pedig ma már sok millió követője van világszerte. Magyarországra 1973-ban jutott el a shotokan karate.
Funakosi mester filozofálni, verselni is szeretett, a „fenyő hullám„, vagyis Shoto a művészneve volt, a -kan pedig termet jelent, vagyis Sótó (松濤) mester dódzsójáról lett elnevezve a stílus. Így lassacskán rátérhetünk a fenyő-kérdésre is… Az történt tehát, hogy úgy gondoltam, illene valami karatés dolgot is meglátogatni Okinaván, és a Shuri kastélyból visszafelé pont útba esett ez a két fenyő, Okinava fővárosában, Nahában.
A közelben született Funakosi mester születésének 130. évfordulójára, emlékül ültették őket 1998 nyarán a Sueyoshi parkba (末吉公園). Funakosi sensei tiszteletére állítódott a 感謝の松 (Kansha no Matsu), azaz a „hála fenyő”, a mellette szereplő kőoszloppal. A karatét továbbvivő utódja, fia, Funakosi Jositaka emlékére pedig pár méterrel odébb egy „tisztelet fenyő” áll, a 誉れの松 (Homare no Matsu). Nem volt könnyű megtalálni őket, ugyanis – amellett, hogy szinte semmi információ nincs róluk a neten – a Sueyoshi Park is hatalmas, egy egész völgy hegyoldalastul.
Egyúttal ismét gyakorolhattam a kedvenc, saját küdzősportomat, amelyben versenyt futok a naplementével, hogy még éles képet csinálhassak az aznapi, sokadik helyszínen. Meg a nagyszámú, okinavai vipera populáció miatt sem akartam egy kihalt, sötét parkban egyedül kóvályogni. Szerencsére a netes képeken feltűnt, hogy egy nagyobbacska mező szélén vannak az oszlopok, és a google műholdképén már kinéztem egy ilyen nagy, zöld foltot, így tudtam, hogy merre siessek. A parkban egyébként van egy szentély is meg vízesések, patak stb., a belépés díjtalan. Az emlékfák azonban még a saját – fent látható – térképükön sem szerepelnek.
A bejárat a Kenritsu-byoin-mae nevű monorail vasútmegállótól 5 percre van, már ha bírunk még meredeken, felfelé loholni. A bejárattól aztán kicsit balra, lefelé kell leszaladni egy csomó lépcsőn a völgy mélyébe, ahonnan majd aztán mászhatunk vissza. Itt van a kis rét. Megtaláltam a két oszlopot és a fákat, épp nem volt ott senki, szerintem még a helyiek sem tudnak róla semmit, csak az ilyen távoli idegenek. A parkot viszont egyébként is érdemes meglátogatni, nagyon szép és nyugodt, erdős vidék a városon belül, mindenféle érdekes fával, pálmákkal, fenyőkkel, virágokkal. Itt már január végén virágzanak a cseresznyefák, nyár elején pedig többek közt szentjánosbogarakat lehet megfigyelni.
A hálafenyő egyik oldalára az volt írva különben, hogy a mester születésének 130. évfordulójára lett, a másik felén pedig egy rövid, háromsoros életrajz szerepel. E szerint Funakosi sensei Shuri Yamakawa falujában született, 1922-ben elvitte a fővárosba a karatét, és ’57-ben pedig meghalt. Az oszlop hátoldalán az emlékműállítás dátuma szerepel, ill. hogy az egyik shotokan szervezet, a Shotokai (松濤會) nevében Motonobu Hironishi és Jotaro Takagi állították (utóbbi a szervezet elnöke 1995 óta).
Hasonló szöveget találunk a másik emlékművön is. Funakosi fia, Yoshitaka – más néven Gigó – számos új technikai elemet adott hozzá a stílushoz, melynek fontos képviselőjévé vált, annak ellenére, hogy csak 39 évet élt.
Gichin és Gigo (Yoshitaka) Funakoshi
Habár szép gondolat volt a tiszteletükre fenyőt ültetni, örökségüket szerintem nem ez a két fa fogja megőrizni, hanem a sok-sok karatéka viszi tovább.