Snow on the Blades

Zakurozaka no Adauchi (2014), japán történelmi dráma, 121 perc. Rendező: Setsuro Wakamatsu. Főszereplők: Kiichi Nakai, Hiroshi Abe, Ryoko Hirosue, Kichiemon Nakamura. A történet Jiro Asada novelláján alapszik (csakúgy, mint a When the Last Sword is Drawn – Utolsó kardvágás, amelyben szintén Kiichi Nakai játszott). Zeneszerző: Joe Hisaishi.

Az 1860-as Sakuradamon incidens sokszor megfilmesített történetének egy újabb változatát láthatjuk a filmben. A történelmi esemény középpontjában a 17 rónin áll, akik meggyilkolják a Sakurada kapunál a sógunátus egyik fő miniszterét, Ii Naosukét, akit az addig elszigeteltségben élt ország Amerikával való újdonsült barátkozásáért kritizáltak a nemzeti érzelmű harcosok. A sógunátusnak ezután befellegzett, és Japán új korszakba lépett, a külföldiek felé nyitva. Erről szól az 1965-ös Samurai Assassin Toshiro Mifunével, ill. a 2010-es Sakuradamon-gai no hen. Bár eltérő sztorik, de hasonló a felállás a 13 Assassinsben és a 47 Rónin történetéből készült filmekben is. A Snow on the Blade főhőse ezúttal azonban a meggyilkolt miniszter fő testőre, a feladatában csúfos kudarcot vallott Kingo Shimura (Kiichi Nakai).

A róninok egy része még a helyszínen megölte magát, néhányukat elfogták, ám öten még szabadon voltak, így a szégyenben maradt testőr azt a feladatot kapja, hogy megölésükkel szerezze vissza urának becsületét, ill. a magáét is, mivel a harakirit – amire helyette a szüleit kötelezték – neki nem engedélyezik. A bukott szamurájjal marad hű felesége is, majd 13 év sikertelen kutatásra indul, melynek során egyre több egykori gyilkos halálhírét kapja, mígnem már csak egy marad (Abe Hiroshi). Igen ám, csak közben megszűnt a sógunátus, szélnek eresztették a szamurájokat, a hivatalnokok pedig nyugati zakót hordanak..

Remek történet, szép fényképezés, mesteri zeneszerző, jó színészek – úgyhogy kénytelen vagyok – az eddig nem sok sikert felmutató – rendezőre kenni a bukást, valószínűleg neki köszönhető ugyanis, hogy a kétórás film olyan piszkosul unalmas lett, hogy a moziban mellettem ülő, idős japán úr csak néha ébredt fel egyet-egyet sóhajtozni. Ha nem lett volna olyan kényelmetlen a szék, én is inkább becsuktam volna a szemem, pedig az első, hatásos képkockák alapján azt hittem, hogy nagy vászonra kívánkozó, megrázó alkotás lesz. Az alap incidenst bemutató első percek tényleg jól sikerültek, szépen esik a hó, jön a dráma, a kiváló díszletek, apró mozdulatok, a hangulat mind sokat igér, de aztán további két órán keresztül ez megy csak, a lassú melodráma. Még most is érthetetlen a számomra, hogy lehetett ezt egyátalán elszúrni, mert pl. a filmzene csodálatos.

Joe Hisaishi ismét nagyot alkotott, és nem csak háttérzenét vonósokkal, hanem egy önmagában is hallgatható, kellemes, 20-számos soundtracket. Hihetetlen vizuális muzsika, amelynek hallatán szinte megjelennek a szemünk előtt a hópihék, a pengék, a mozdulatok. Bár a filmet kíváncsiságból meg lehet nézni egyszer, mozi helyett inkább azt ajánlom, adjuk át magunk a filmzenének, és bízzuk a képzeletünkre a többit.