Japán ács-asztalos előadáson jártam… Az úgy volt, hogy a NY-i Japan Societynél dolgozó barátnővel és a lattémmal sétáltam a 2. sugárúton, és megkérdezte, mit akarok kezdeni az életemmel, én pedig a sokkhatás kedvéért rávágtam – és mert a realitásokat leszámítva igaz is -, hogy japán ács szeretnék lenni. Afféle midlife crisis lehet. :) És vártam, hogy szól, hogy ne hülyéskedjek, de helyette azt mondta, hogy akkor ugye tudom, hogy most lesz náluk japán ács előadás és bemutató, én pedig szentül hittem, hogy szivat. De aztán megjött a meghívóm.
Odafelé a vonaton a szótárat bújtam, ezúttal japán helyett az angol-magyart, pedig azzal nem sok dolgom szokott lenni, ellenben a szerszámok neveit valahogy nem ismerem, ami azt illeti, általában magyarul se. :) (Kommentben segíthetsz!) Igazából már a woodworking kifejezés is problémás, mert olyan jól lefed mindent, de magyarul ezek inkább külön vannak (nem-e?). Bár, mint megtudtam, a japánok is általában specializálódnak külön-külön a házak és teaházak építésére, a templomokra, bútorokra és a házon belüli dolgokra (lépcső, korlát etc.).. Ugyanakkor a japán technikák egyik fő sajátossága pont az, hogy ugyanazokat a szerszámokat és módszereket használják a teljes spektrumban, csak a méret az eltérő. További fő jellegzetesség még a visszafogott stílus és a praktikum.
Utóbbira a japán templom-korlátokat említette az egyébként kanadai származású, de már 20+ éve ezzel foglalkozó mesterember. Ahogy a külső sarokban hosszú, visszafogottan felívelő gerendák lógnak ki, a befelé sarkokban pedig kerek oszlopokban végződnek. Ez azért van, mert a végén kezd el rohadni a fa, és a hosszú végekből le tudnak mindig vágni egy darabot. Más kérdés, hogy jól is néz ki. További jellegzetesség a részletekre való végtelen odafigyelés és perfekcionizmus, bár ez általában is jellemző a szigetország kulturájára. Hogy a szekrényajtók ugyanannak a fadarabnak a szeletei, hogy egyforma legyen az erezete, hogy a sarkokon folytatódnak a faerek, és a szögek, csavarok használatát mellőző, trükkös csatlakozások is csak úgy működnek, ha minden tökéletes.
Mivel lehetett kérdezni is, hamar interjúvá alakítottam a programot. Az előző kapcsán pl. egyből kíváncsi voltam rá, hogy mi van, ha félrecsúszik egy vágás. Erre azt a választ kaptam, hogy a hibajavítás az egyik fő különbség a hobbista és a profi között, utóbbi ugyanis nem engedheti meg magának, hogy kidobja az elrontott darabokat. Egyébként szerinte olyan három év alatt meg lehet tanulni a lényeget, és utána már csak egy emberélet kell a többire. Az is kiderült, hogy az amerikai nyugati parti cédrusok (West White Cedar) gyakorlatilag mind japánba mennek, és egyébként elég jók is, bár az illata (darabonként más és más) kicsit eltér a japán hinokitól. A japánok nagyon sokat importálnak olcsón, hogy a sajátjaikat ne kelljen kivágni. :)
Utána megnézhettük a szerszámokat. Érdekes volt a derékszögű mérőeszköz, és a kalligráfia-tintával, ecsettel és feltekert zsinórral működő szumicubó, aminek nyugati változata a „chalk line„, és a magyar szótárban nem találom. Először azt hittem, hogy ez valami kedves kis, faragott műalkotás, de nem… Bejelölésre, hosszú, egyenes vonal rajzolására szolgál.
Annó a szamurájkardok betiltása után a nagy kardkészítő mesterek többsége az ács- és konyhai szerszámok készítésére váltott át, amitől aztán igen megugrott ezek minősége. Vékonysága mellett a japán fűrész még azért is különleges, mert fordítva vannak a fogai, és húzáskor vág. Emiatt (bár nem igazán értem, hogyan) tudják vékonyabbra csinálni. A fentebbi képen látható, furcsa alakú darab az azebiki, arra jó, hogy akár a lap közepén is elkezdhetünk vele vágni – és mint a szaki mondta – arra is, hogy létrán dolgozva az övünkbe tűzzük némileg kevesebb aggodalommal. A snoopys pólós lány kezében pedig egy rjóba van, a duplaélű fűrész. Az egyik oldalával keresztbe, a másikkal hosszában szoktak vágni.
A japán véső (nomi) és völgyelő véső hasonló a nyugatihoz, de anyagában eltér – kétféle, egy kemény és egy puha fémből van összerakva. A szerszámokat (és a kardokat is) egyébként japán waterstone-nal élesítik, amelyet vízbe kell mártani. Egy jó köszörükő rendkívül drága, mivel a világ legtöbb részén ma már inkább szintetikus anyagokat használnak, és már nem is nagyon bányásznak újat. A képen látható, két egyforma véső közt kb. 15 év használat és fenés van.
A szerszámélesítés a legfontosabb alap technika, amit külön meg kell tanulni, és ami nélkül, tompa eszközökkel nem sokra megyünk. A szerszámok ára is amúgy a drága és a végtelen közt mozog. Nem egy olcsó hobbi, ami azt illeti, lehet, hogy elég lesz nekem csak néha venni valamit az Ikeában. :) Ez a munka egyébként is nagyon kétkezi, a nyilvánvalón felül is, pl. nem használnak satut, hanem kézzel, lábbal fogják le a darabot, vagy ráállnak. Gépet azért igénybe lehet venni néha, pl. egy nagy lyuk kivágásának megkezdésére, időt spórolni, de végül csak a japán eszközökkel és technikákkal lesz az igazi.
Nekem a legjobban a gyaluk (kanna) tetszettek, amelyek gyakorlatilag fölöslegessé teszik a csiszolást, olyan élesek és olyan sima felületet hagynak maguk után. Ezt meg is nézhettük, egy-két húzásra tükörsima lett a fa, én pedig hazahoztam a „forgácsot” szagolgatni… Hihetetlen vékony, átlátszó, papírszerű, és csoda citrusillatú. A gyalut amúgy szintén fordítva használják: magunk felé kell húzni. Számtalan verziója van, használattól, mérettől függően.
A japán famegmunkálás talán legismertebb jellegzetességei a fakötések, amelyekkel szögek nélkül is megoldható, vagy éppen láthatatlanná válik az illesztés. Rengeteg fajtája van, és igen komplex dolgok rejtőzhetnek egyszerűnek tűnő szerkezetekben is. (Bár a technikák igen fontosak, és sok évszázados múltra tekintenek vissza Japánban, nem mindegyik az ő találmányuk, pl. a fecskefark kötés már az ókori Egyiptomban is ismert volt.) Az egy-egy szerkezetben található, akár száznál is több csatlakozási megoldást egyébként nem önmaguk szórakoztatására találták ki az ősi, kínai és japán mesteremberek, hanem azért, mert a szögek és ragasztók nem bírták az ottani, ingadozó hőmérsékletet és párás klímát. A nagy kiterjedésű, japán erdőségek és a földrengések miatt is előnyösebbnek bizonyultak a faszerkezetek.
A bútorkészítésben (sashimono) használatos technikáknak annó a Begin Japanology is szentelt egy epizódot: