Korábban már írtam a jövő japán maglev vonatairól, amelyek szédítő sebességgel fognak a sinek felett repülni. Nem túlzás a repülés szó, hiszen kerekek hiányában lebegnek a szerelvények, amelyek hajtását a mágneses mező végzi. 2027-re tervezik a Tokió-Nagoja közti, 500 km/h sebességű, lebegő mágnesvasúti üzem beindítását, ám Nagojában már most van egy pici maglev vonal, a Linimo, amelyet a 2005-ös Expóra építettek. Ez műszakilag teljes értékű maglev, csak a szuper sebesség hiányzik belőle, de azért fel kellett rá szállnom.
A Linimo (リニモ) hivatalos nevén Aichi Kōsoku Kōtsū Tōbu Kyūryō-sen (Aichi nagy-sebességű keleti tranzitvonal) ma a külvárosi tömegközlekedés része, a város távolabbi, keleti felén köt össze néhány közeli állomást. Lassúsága még így is relatív, csúcssebessége 100 km/óra, de száguldani nem nagyon tud, mert az állomások 2-3 percre vannak egymástól. 8.9 km-es, teljes vonalán 9 megálló található. A legközelebbi, ahova a Higashiyama metró végállomásánál szállhatunk át, Fujigaoka, a másik vége pedig Yakusa, ami az Aichi Loop Line észak-déli irányú vasútvonalhoz csatlakozik. A Linimo jegy ára a távolságtól függően változik, egy megállóra 170 yen / 90 gyerekekenek (IC kártya nem jó), végállomástól végállomásig pedig 370 yen.
Én (a végállomást is beleértve) a harmadik megállóig utaztam, ugyanis alagútban indul a járat, és csak az első állomás után megy ki a szabadba. Mire odaértem, már ment is le a nap, úgyhogy nem utaztam olyan sokat vele, a városközpontból így is jó félóra volt ide kijutni. A vonatok viszonylag gyakran közlekednek, és a vasúti jelleg helyett inkább a metrójáratot egészítik ki. Az állomásokon üvegfal választja el a szerelvényt a perontól, és automatikus ajtók engedik át az utasukat. A dekoráció, az állomásnevek dizájnja modern, absztrakt, a vonaton pedig, persze, a járat cuki mangafigurája is ott figyel.
A mágnesvasút 8 mm magasságban lebeg, amikor mozgásban van. A Chubu HSST Development Corporation tervezte, akik egy maglev tesztvonalat is üzemeltetnek. Nagojában egyébként – a kikötő felöli, déli oldalon – van egy komoly vasútmúzeum is, a SCMAGLEV and Railway Park is, amelyben szintén láthatóak maglev vonatok, olyanok, mint amelyeken a következő évtizedben utazhatunk majd. A Linimo vonalán a technika szerelmeseinek még a Toyota Automobile Museumot ajánlanám, amely a Geidaidori megálló közelében található.
A Linimo vonat érintkezés hijján csendesebben halad, kevesebb kopó alkatrésze (sín, kerék) van, jobban bírja az esőt, bár nagy szélben azért leállítják. A két oldalán lelógó karok – amelyeket a sinek szélén levő mágnes húz maga felé, és így emelkedik fel a szerelvény -, helyükön tartják a kocsikat, így kisiklani sem tud. Az üzemeltetése azonban évek óta veszteséges, az Expo végeztével az utasok száma ugyanis a felére csökkent. A Linimo nem feltétlenül kényelmes közlekedési opció, mivel a magasban fut, így az utasoknak fel kell mászni a lépcsőn, és a metró felől is legalább 3 perc rohanás kell, hogy átszálljunk. Meg nem is olcsó.
Érdekes volt mindenesetre. Hiányzott az a tipikus, vasúti zakatolás, és amikor kicsit oldalirányba inogott, olyan volt, mintha túl sok bort ittam volna, de egyébként nem lehetett észrevenni semmi különöset. A vonatot egyébként nem vezeti senki, teljesen automata. Csikorgás helyett ilyen magas, csilingelő hangja van. Saját videók helyett találtam jobbat a neten, íme. (Az alsóban megmutatják azt is, hogy működik.) Remélem, egy szép napon 500-zal robogó maglevről is beszámolhatok majd itt…