Véletlenül útba esett megint az Igához tartozó Ueno (上野市 Ueno-shi város). Az egyetlen hely, ahol eddig kétszer, sőt, tulajdonképpen négyszer jártam, ha az éjszakázás utáni hajnali sétát is beleszámoljuk, amikor ismételten felmászok a kastélyhoz, mert olyankor süti szemből a nap, és a délutáni képek kevésbé jók. A jelentősebb látnivalókról már a múltkor írtam, most csak a különbözetet említem, meg nem is látogattam meg belülről ezeket a helyeket, csak a csodás parkban sétáltam. Délután érkezvén egyébként be is volt már zárva a nindzsamúzeum, mikor odaértem, de most úgyis eleget láttam Koga városában a témából. Matsuo Basho költő is itt született, arról is írtam már.
Az Ueno kastély (ahol egyébként a Kagemusha egy részét forgatta Kuroszava) az azonos nevű parkban és városban található, amelyből néhány falu hozzácsatolásával 2004-ben jött létre a régi provincia nevét viselő Iga város, Mie Prefektúrában. Kiotóból kevesebb, mint két óra alatt idejuthatunk, de több helyen is át kell szállni, viszont cserébe vannak hegyek. Iga-Ueno állomásig JR vonattal is közlekedhetünk, onnan viszont a kis, helyi vasúton jutunk a városba, 260 yenért, amit a végén kell bedobni. Az Iga vonalat a Kintetsu vasúttársaság üzemelteti, és a JR Iga-Ueno állomástól a Kintetsu Osaka line Iga-Kambe megállójáig tart, ami mindössze 17 km. A Kintetsu járataival Oszakából is 2h.
A fő állomás az Uenoshi Station, de én most a kastély oldalához közelebbi, a park nyugati sarkában levő Nishiote állomáson szálltam le, ugyanis másik hotelt próbáltam ki. Az itteni Hotel Route-Inn Igaueno sokkal jobban is bejött, az állomástól két percre sincs, és a parkba is hamar bejutunk, ami egy kisebb hegy vagy domb, melynek tetején a kastély, körülötte pedig a többi látnivaló található. Szebb, igényesebb is volt, mint a múltkori Ueno City Hotel, plusz szép kilátás nyílt a várra, lásd a fenti napfelkeltét.
Felmentem a kastélyhoz, sétáltam a kedvenc parkomban a várárok közül, és kihagytam az Iga nindzsa múzeumot és a Basho emlékhelyeket, meg ami már megvolt. Ezúttal a korábbi Sukodo iskolába (旧崇廣堂, Kyūsūkōdō) mentem, amely egy 19. századi, szamurájok gyerekeinek épült iskola volt. A 20. században közkönyvtárként üzemelt, ma pedig múzeum. A belépő 200 yen. Nem volt ott senki, csak egy rendezvényre készülődtek, néha kiadják a termet.
A pénztárosnő egy kisebb házba vezetett, ahol padsorokban ülve lehet a helyről szóló dokumentum videót végignézni japánul, de hamar megnntam, és megkerestem a stop gombot, majd inkább a főépületet jártam be. Igazi, klasszikus, filmekbe illő szamuráj-ház, az Edo-kori építészet és berendezés reprezentatív mintája. Elegáns, díszes tolóajtókkal, tatamival mindenütt, és elöl-hátul szép japánkert van. Kész labirintus volt belül. Néhány tárgy, régi fotó, régi konyha, de főleg maga az épület, ami a múltat felidézni hivatott.
Kifelémenet kedvesen eligazítottak a park felé, ami pár perc, gyakorlatilag csak a következő lámpás kereszteződésig kell elsétálni, és irány fel a dombra, a mohás, sziklás, csupa-zöld parkon át, amelynek az itteni, nyugatabbi oldalán van a kastély. Mint említettem, hajnalban szebb, mert amilyen csoda fehér, érdemes nem árnyékban fotózni. Belül is szép, nyitvatartási időben kiállítást és kilátást élvezhetünk bentről. Ilyenkor korabeli, shamisenes, kotós zenét is játszanak mellé, reggel pedig úgy harsan fel nyitáskor a városközpont magaslatán, mint egy müezzin. A természet hangjaival, madárcsicsergéssel együtt igazán kellemes.
A fenti járdát a Sukodo iskolából a parkba menet fotóztam, de utazásom bármelyik pillanatában csinálhattam volna ilyen képet: Japánban – amennyire én láttam – mindenütt, a legutolsó kis, hegyi falu hátsó sikátorában is van vakvezető vonal (vagy mi a pontos neve?). A nagy állomások, mint a Tokyo Station, keresztül-kassul vannak vonalazva az összes lehetséges irányba, a sínhez vezető buckás csíkokkal, amit a böröndöt gurítani próbáló turista elég hamar konstatál. Pár méterenként felgyorsulva, nekifutásból próbáltam átlendíteni rajtuk a négykerekűt, abszolút kikerülhetetlenek.
A máshol főleg a vasúti sínek előtt látható csíkok használatának Japán volt az úttörője. Világelsőként Okayama vasútállomásánál építették ki 1967-ben, aztán mindenütt alkalmazni kezdte a Japán Vasút, és végül az egész országban elterjed, illetve más nemzetek is (USA, Anglia) csatlakoztak a megoldás használatához. A buckasávok mellett persze, a liftgombokon is vannak japán Braille karakterek, sőt, még vakoknak szánt jegyautomatákat is találni. De még a sörösdobozokon is találunk domborírást, hogy a kólát kívánó gyengénlátók nehogy becsípjenek. A japán Braille írás – 点字（tendzsi） – a japán kana szótagírást követi, eképpen.