Avagy 高野山 (Koyasan), angolul Mt. Koya, japánul Kójaszan (a -szan hegyet jelent). Nevével ellentétben nem egy konkrét hegy, több hegycsúcs is idetartozik (és hivatalosan egyiket sem hívják Kójának). A hegyen található város neve is Kója, amelynek saját egyeteme is van (Koyasan University), és egy 800m magasan fekvő völgyben fekszik, Oszakától délre, Wakayama Prefektúrában.
A hegy leginkább a Kójaszan singon buddhista rend központjaként ismert, itt telepedett le 819-ben az alapító, Kúkai szerzetes, akiről már Shikokunál említést tettem. A város az általa alapított kolostorból nőtte ki magát, ma már 120 templom található itt (némelyikben meg is szállhatunk), és pár eredeti épület is megmaradt Kúkai idejéből. A hely a Kumano Kodo zarándokútvonalak egy fontos pontja (ide tartozik még pl. Ise is). 2004-ben az UNESCO felvette a Kója-hegyet és még két másik helyet a Kii-félszigeten (Josino és Omine illetve Kumano Szanzan) együttesen a világörökségek listájára, úgy, mint: Világörökségi helyszín – Szent helyek és zarándokutak a Kii-hegységben.
Legkönnyebben Oszaka Namba állomásáról közelíthető meg a hegy a Nankai vasút vonalán (JR Pass nem érvényes rá!), másfél óra alatt érjük el a hegy lábánál található Gokurakubashi állomást. Itt már írtam néhány jegy-opcióról, valamiféle napijegyet (pl. Kansai Thru Pass, Koyasan World Heritage ticket) érdemes venni rá, hogy a hegyen is könnyen buszozhassunk, meg a felvonó is benne legyen. A vonat után jön a cable car (siklóvasút), ami 5 perc alatt felhúz a hegyre, innen pedig busszal érünk a városba – vagy esetleg taxival. Az oda vezető úton tilos gyalogolni, így valamire mindenképp fel kell szállnunk, gyalogos ösvény a városba csak a hegy aljáról vezet fel (2.5km, 1h).
A városban 2-3 buszvonal köti össze a különféle látnivalókat, a központiakat gyalogosan is körbejárhatjuk, ha van időnk. Egyébként teljesen normális városka, benzinkúttal, boltokkal, egyetemmel, nem csak templomokból áll. Méretarányként: a központi Senjuinbashi állomástól 10 perc busszal (szürke) Okunoin-mae. Innen még 1km, a másik, hagyományos úton a hídtól pedig 2km gyalog a mauzóleum.
forrás http://www.japan-guide.com/e/e4904.html
Bár a legtöbben ma már vonattal, busszal közlekednek, a hagyományos zarándokútvonal is megvan még, a Koyasan Choishi Michi, amely Kudoyama állomástól vezet ide a hegyeken át, és 23.5 km hosszú. Ez a város Daimon főkapujához visz a nyugati oldalán. Ez egy kétemeletes, vörös kapu, a két oldalán a várost védő, ijesztőnek szánt alakokkal. A kapu és város túlvégén található Okunoin temető között, a várostól délre egy 7 km-es női zarándokút is vonul, a nőknek szánt Fudozaka-guchi Nyonindo épületet érintve. Ez azért készült, mert 1872-ig nők nem léphettek be a templomok területére.
A központi, Senjuinbashi buszmegállónál tudunk a legkönnyebben átszállni a járatok közt, itt találjuk a turistairodát is, ahol információt kérhetünk, segítenek szállást is találni, és érdemes felkapni egyet az ingyenes térképek közül is. Mivel nem maradtam a hegyen, így a 120 templomból, ami mellé még múzeumok is tartoznak, csak a legfőbb látványosságok megtekintésére volt időm, de már maga a helyszín, a csodás, hegyi panoráma, a természet közelsége, a rengeteg szép épület és tarka erdő is ámulatba ejti az ide utazót. Azt hiszem, még a tőlem szokásosnál is komolyabban fel kellett volna készülnöm, utánaolvasnom mindennek, hogy tudjak választani a helyszínek közül – így csak egy-két tervem volt, és random sétáltam be bámulatos templomokba. Mivel tudtam, hogy a legérdekesebbhez (Okunoin) hosszú séta vezet, így inkább a túloldalon kezdtem, a fenti, Daimon hídnál.
De előbb ugorjunk vissza a hegy lábához, ugyanis a kábelvasúton beszélgetésbe elegyedtem egy neves, japán pszichológussal, akinek a segélyszervervezetéről itt írtam már, tessék elolvasni! Talán emiatt is, először elsétáltam a Koyasan Egyetem felé, és útbaejtettem több kis templomot, szentélyt, amikről nem sokat tudok, de egyszercsak megláttam a magas, sűrű fák mögött valami hatalmas nagy, piros pagodát (lentebbi, középső kép). Ahogy közelebb mentem, a kertjében egyre több, nagy, látványos templomépület került elém. Ez a terület a Danjo Garan, a Koyasan Shingon Buddhista rend központja. A sok templom mellé pedig még egy shintó szentélynek is jutott hely (Koya Myojin Shrine).
Kúkai (későbbi nevén Kobo Daishi) szerzeteshez sok legenda fűződik. Az egyik szerint, amikor Kínában tanult, eldobott Japán felé egy buddhista szertartásokhoz használt, sankosho nevű eszközt, ami egy itt található fenyőfába szúródott bele. Ezt felfedezvén választotta ki a helyet. Mindenesetre az ezeréves fenyő még megvan, és néhány akkor épült templom is, bár a két fő épületet, amit Kúkai kezdett el építtetni, csak halála után fejezték be. Egyik a Kondo Hall, ami azóta többször le is égett, a másik pedig a többszintes, piros Konpon Daito Pagoda. 8:30-tól 17h-ig látogathatók belül, 200 yenért.
A szekta főtemploma azonban a közelben található Kongobuji, amelyet eredetileg Toyotomi Hideyoshi emelt az anyja emlékére a 16. században. Ehhez egy nagy sziklakert is tartozik. Visszatérve Kúkai szerzetesre, egy másik, lényeges legenda vele kapcsolatban az, hogy 835-ben nem is halt meg, hanem azóta is ott meditál a mauzóleumában. Kúkai egyébként híres kalligráfus és mérnök is volt, sőt, neki tulajdonítják a japán kana írásrendszer kialakítását is.
Élete végét betegen, meditációval töltötte a Kója-hegyen, majd pedig végakarata szerint, hamvasztás helyett az Okunoin mauzóleumban helyezték nyugalomba. A sírt később felnyitva úgy találták, mintha csak aludna, arcszíne változatlan, és elterjedt róla, hogy meditál, egy jövőbeli Buddhára várva. A papok napi kétszer ételt, italt visznek neki. 1200 év meditáció mellé pedig azért kell valami hobbi is, így állítólag a hozzá imádkozóknak is segít közben, ezért aztán egyre többen szerettek volna a közelébe férkőzni. Az eredmény: japán legnagyobb temetője, amelyben kb. 200 ezer sírkő található, híres sógunoktól kezdve átlagemberek sírhelyén át mai cégek által emelt síremlékekig.
A mauzóleumhoz/buszmegállóhoz közelebbi, modern részen egész furcsa, üzleti sírok is vannak, pl. egy úrhajós fejfa, egy szobros mauzóleum a Nissantól és még egy rovarírtó cég is emlékhelyet emelt itt az általuk megölt bogaraknak. Kúkai mauzóleumához a busztól 1km, az Ichinohashi hídtól 2km út vezet, utóbbi mentén találhatók inkább a régi sírok, az erdőben. Nagyon hangulatos, sötétedéskor mécsesekkel kivilágított út, hatalmas, több száz éves fák között.
Ahogy továbbhaladunk, utunkba kerül egy sor, vizes kőszobor, Mizumuke Jizo. Ezekre elhunyt szeretteink lelkiüdve végett locsolhatunk vizet. Mögötte egy tábla és a Gobyonohashi híd a patak felett mutatja a templom/mauzóleum legbelső területének határát, innentől – Kúkait megtisztelendő és a bunkóságot elkerülendő – már tilos fotózni, ételt-italt fogyasztani, mobilozni, cigizni, kiabálni stb.
Okunoin fő templomcsarnoka, ahol Kúkaihoz imádkozhatunk, a Torodo Hall (lámpás terem), a mauzóleum előtt található. Ebben több, mint 10 ezer lámpás világít, amelyet szegényemberektől a császárig mindenféle hívők adományoztak az elmúlt ezer évben. A 11. században épült teremben két lámpás közel ezer éve ég már, az egyiket egy híres szerzetes, Kishin adományozta (egy szegény asszony nevében), a másikat Shirakawa császár. A lámpások tömege meglehetősen látványos (és eléggé fájt nem fotózni le:), az egész valahogy egy modern szerverteremre emlékeztetett.
A mauzóleumba (Gobyo, 御廟) már természetesen nem léphetünk be, de előtte sok zarándok imáit hallgathatjuk. Egy edénybe aprópénzt is dobhatunk, és ücsöröghetünk a padon, a kellemes, nyugodt, magával ragadó hangulatban, a füstölők illatát és az arany virágszobrokat csodálva a fák közt, miközben valaki épp mellettünk szavalja a szútrákat.
A temetőben található egyébként Toyotomi Hideyoshi síremléke is (anyjával, tanácsadóival együtt), valamint itt emeltek sírkövet Asano Naganorinak és a 47 róninnak, akik történetéből számos színdarab és film készült (a Keanu Reeves-es hollywoodit ne nézzük meg, pocsék). Aki a Kansai-régióba utazik, mindenképpen menjen el Koyasanra.