Íme egy interjú, amelyben Gackt – a sokak által imádott énekes-színés sztár – arról elmélkedik, hogy hogyan tudunk közös összefogással segítséget nyújtani. De ez csak a beetetés volt, a továbbiakban a vele beszélgető, baloldali srácról lesz szó, akivel a Koyasanra felvivő siklóvasúton találkoztam. Egyszercsak azt mondta, „Hi”.
Olvass tovább.
A 2011-es, tóhokui földrengés és szökőár által súlytott területeken még most is nehéz az élet. 2636 embert még mindig keresnek – vagy legalább is nem találtak meg -, a közel 16 ezres veszteségen túl. Sokan még most is átmeneti szállókban élnek, és talán a kezdeti remény is kifogyóban. Vége a „lelkesedésnek”, már a helyi tévékben sem megy a show, az emberek – kivéve az érintetteket, ugye – túltették magukat az eseményen. A tömeggel együtt, a média hatására adakozók letudták a dolgot, a sápitozók meglájkolták a drámai videókat. Már csak a félelem, az előítéletek maradtak, az ott élőkkel, az ott készült és termesztettet dolgokkal szemben. Ha viszont téged érdekel még a sorsuk, ma is, most is segíthetsz. Távolról is, vagy úgy, hogy odautazol a turizmust tamogatva.
„Where are you from?” Magyarország. Mivel a japánok jól tanultak, nem kell megmutatni a térképen, tudja, hogy épp a szomszédban van, Ausztriához képest, ahol pár hónap múlva a díjátadó lesz, Linzben. A Project Fumbaro Eastern Japan ugyanis épp most nyerte el az Ars Electronica digitális közösségek kategóriájában a Golden Nica fődíjat. Ezt az elismerést korábban olyanok kapták, mint pl. maga a World Wide Web vagy éppen a Wikipédia. Ez a médiaművészetek Oscar-díja.
A Fumbaro (ふんばろう) azt jelenti, tarts ki, a 踏ん張る ragozott alakja. Szajdzsó Takeo a földrengés sújtotta Sendaiból származik, nagybátyja is odaveszett. Az események után rögvest a helyszínre utazott Tokióból, ahol a Waseda Egyetemen oktat pszichológiát. A friss tapasztalatok hatására alkotta meg a fenti projectet a közösség háló segítségével, és felhasználva hozzá az addig munkája részeként kidolgozott konstruktivista elméleteit. A project csakhamar gyors növekedésbe indult, és a legnagyobb ilyen, az államiaktól független szervezet lett. Egy autonóm crowdsourcing modell a kritikus helyzetekkel való megbírkózásra.
A katasztrófa olyan nagy és nem várt volt, hogy még a felkészült japánok sem reagáltak rá megfelelően. Sok adományt visszafordítottak, vagy olyan helyre küldtek dolgokat, ahol nem kell, vagy nem azt, ami kellett volna. Főleg ezen segített a project – kideríteni, hogy mire van szükség, és odajuttatni, ami kell – meg azon, hogy bárki felajánlhassa a segítségét, nem csak a profik. A gyorsan, az adott helyzetre – a világháló segítségével – reagáló kezdeményezés különféle projecteket indított, amelyek aztán önmagukat vitték tovább, és más alkalmakkor is bevethetőek – bár nem is ez a minta, hanem az ötletesség, a gyors alkalmazkodás és az önálló kezdeményezés, a célratörés a lényeg, és a kapcsolat a helyiekkel.
A megfelelő igények kielégítésére pl. Amazon kívánságlistákat hoztak létre, ahol az adott területi szervezetek beírják, hogy mire lenne szükségük (ivóvíz, rízs etc.), és bárki megveheti, utána odaszállítódik, ahova kell. Ez még ma is működik (kipróbáltam a 2x12x2L vízzel), úgyhogy aki teheti, használja. (Itt egy leírás, hogyan regisztráljunk a japán Amazonra, ami máskor is jól jöhet, csak egy dombornyomott kártya kell, és megadhatunk külföldi címet is, angol nyelven. Általánosságban így.) A kívánságlista automatikusan oda küldi, ahol kérték, plusz 350 yen postaköltség ment rá. Aki egyébként is rendelne mást a japán amazonról, az pedig klikkeljen innét, és a bevétel pár %-a adomány lesz. Ezen kívül pedig még az átutalás tűnik működőnek, de talán érdemes rákérdezni.
Több ötletes programot lezártak már, de nagy sikerük volt, ilyen pl. levelek és saját készítésű tárgyak továbbítása. Ez és az interneten keresztüli lelkisegély legalább olyan fontos volt, mint az anyagi és tárgyi segítség. Utóbbit is mind testreszabták, pl. egy helyi cég segítségével építkezési munkagép-jogosítványhoz juttaták az ott élők egy részét. Sokan, akik mindenüket elvesztették, így munkához juthattak, és részt vehettek a saját településeik rendbetételében, markológépekkel stb, amire amúgy is nagy szükség volt. Ez az „igazi” segítség, mert az egy dolog, hogy küldünk konzervet a táborba, de ezeknek az embereknek az egész életüket kell újraépíteni, ami nem csak addig tart, amíg mutatja őket a tévé. Egy hasonló projecttel varrógépeket is adományoztak, télen pedig fűtőtestet, nyáron ventillátort.
Az először twitteren összeverődő szervezet exponenciálisan bővült, a támogatók mindenhonnét jöttek, üzletemberek, orvosok, művészek mellett mindenféle más is, pl. fodrászok is önkénteskedtek. Ki a helyszínen, ki a kompjúter előtt, önerőből. A központi website-on kapcsolták össze az igényeket a kínálattal, miközben a twitter csatornán óránként ezerrel nőtt a követők száma. A koordinációban segítettek, kideríteni, hogy mire van szükség, és mi áll rendelkezésre. Ez egy logikus, józan paraszti ésszel való hozzáállás, de mégis, sokszor a központi, állami szervezetek nem képesek rá, és néha maguk a rászorulók sem látják át a helyzetet. A zárkózott, északi emberek pl. nem voltak kellőképpen nyitottak a lelkisegélyre. Így a háztartási-gép adományok mellé „csempészték” oda a szívhezszóló leveleket és a kérdést, hogy beszélnének-e valakivel telefonon.
A recept azonban az, hogy nincs. Ahogy az interjúkból is kivehető, a lényeg inkább az, hogy a célt és a helyzetet szem előtt tartva találjunk valami módszert. Legalábbis az én olvasatomban ez volt a titok, a kezdeményezőkészség és az elszántság, az, hogy ha tudjuk, mit akarunk, mi a cél (segély), akkor mérjük fel a helyzetet (kapcsolat a helyiekkel), és aztán vágjunk bele. Ez az egyszerű elv – a két pont közötti legrövidebb, egyenes út -, ami máskor, a hétköznapi életben is működik, és a boldogság felé vezethetné az embereket, ha nem lennénk alapból lusták és beszariak, pedig érdemes kipróbálni. Találhatunk egy új utat, elindíthatunk egy saját kezdeményezést, segíthetünk a rászoruló japánokon vagy a szomszédon és önmagunkon is.
Erről egyébként nem beszélgettünk. :) A felvonó csak pár percet ment, és a rövid angolgyakorlást egy bemutatkozás nélküli, zavart biccentés zárta. De mindenkinek van valami tehetsége, az enyém a google keresés.. Koyasan, lecture, date, hopp, wiki, publikus figura! Aztán már a könyvesboltban állok az eseményekről írt kötetével a kezemben.. Majd arról is beszámolok, ha sikerült elolvasni. Ha bármi ötleted, véleményed van, szólj hozzá.