A shamisenről volt már szó, ma viszont életemben először sanxiant is foghattam a kezemben. Ugyanis egy 12 fős, kínai (-1 magyar:) zenekarral léptünk fel, őszközép fesztivál alkalmából, és volt a banhu, zhonghu, két erhu (egyiken én játszottam), dizi, brácsa, zheng, yangqin, dob, pipa, ruan, suona mellet egy sanxian is. Ezt már a próbán kiszúrtam magamnak, és most backstage elkértem. Meglepően hangos volt, ahhoz képest, hogy a shamisen erős hangjához képest valami fátyolosat vártam, és olyan meleg tónusa van, meg nem is selyemhúr, puhább, rugalmasabb (fémhúros vagy nejlon). Kisebb pengetővel, vagy ujjal játszanak rajta, nem „lapáttal” ütik, mint a japán változatot.
Mint egyébként a neve is jelzi, három húros hangszer (三弦 jelentése: 3 húr), a gitárokkal szemben nincsenek bundjai. Létezik egy nagyobb méretű változata is. Egyébként a sanxian a shamisen őse, és belőle ered az okinavai sanshin is, ami szinte azonos vele – szintén kígyóbőr feszül a dobján. Aztán onnét kialakult a japán shamisen, ami már kutya- vagy macskabőrt, selyemhúrokat visel, és utóbbiak tompább hangját az óriáspengető teszi élessé. A sanxian hangja ellenben inkább banjora vagy akusztikus gitárra emlékeztet, és kevésbé jellegzetes. Sajnos egyre kevesebben is játszanak rajta, így eltűnőfélben van. Kapcsolódó film.