Ez az a film, amit ha nem akarsz megnézni, mert nem érdekel, akkor meg fogod. Legalábbis velem ez történt, csak azért lestem bele, hogy tudjam, mire fel a hype (sokan ajánlották, fesztiválokon is ment), aztán ottragadtam. Mindezt úgy, hogy nem szeretem a szusit, utálok főzni, és nem eszek halat. S főleg nem akarom nézni, ahogy kibelezik.
A Dzsiró szusiról álmodik valahogy mégis szép lett, és nagyon színvonalas, érdekes dokumentumfilm. A 3 Michelin csillagos szusibárt üzemeltető, 85 éves Jiro története, aki egész életében a tökéletességre törekedett (illetve még most is javítani próbál rajta).
A híres étteremben csak szusit lehet enni, azt is olyan 70 ezer forintos áron (pár tucatot szolgálnak fel elég gyorsan), csak tíz szék van, és egy hónapra előre kell foglalni. A film a főnököt, utódait – két gyermekét – és kollégáit mutatja be, meg persze magát a terméket, ahogy a halpiactól a tányérig jut. Emellett megismerjük a család filozófiáját, történetét, a túlhalászás problémáját, mindenféle kérdéseket, amik túlmutatnak az éttermi témán, de mégis részei annak a hozzáállásnak, ami sikerre vitte az egyszerű(nek tűnő) fogásokat.
A 2011-es, amerikai dokumentumfilmet David Gelb rendezte, részben japán nyelvű, főleg az étteremben, Ginzán (Tokió) forgatták. Nemcsak érdekes, de látványos, profi munka is, bár a szusik esztétikumáért az operatőrön kívül bizonyára a séf is felelős. Traier.
Nagyszerű, szívmelengető film. Meg kell nézni, önmagáért beszél.