Kari-gurashi no Arietti (2010), japán anime, írta Hayao Miyazaki, rendezte Hiromasa Yonebayashi. Zene: Cécile Corbel. A film Mary Norton: The Borrowers c. könyve alapján készült. Egy évet kellett várni a soron következő, Ghibli remekmű megjelenésére, már ami a japán mozikból a blurayig vezető utat illeti, de megérte. Hiromasa Yonebayashi 38 éves, animátorként dolgozott a Ghibli Stúdiónál már a Princess Mononoke óta, szinte minden jelentősebb műnél. Ez az első rendzése, és egyúttal ő a stúdió legfiatalabb rendezője is. Az Arietty (ez a nyugati filmcím) a Ponyonál felnőttesebb mű, de annyira nem komoly, mint a Spirited Away (Chihiro Szellemországban), inkább a Totoro környékére pozícionálnám.
Utóbbival a téma is meglehetősen rokon, végül is, itt is aról van szó, hogy hiányoznak a szülők, valaki beteg, és a kis, vidéki házba való költözéskor mindenféle lények bukkannak fel. Épp csak a fókusz fordított, mert a kis lényekből került ki a főszereplő, Arrietty, a tenyérnyi méretű kölcsönzőlány. A falak mögött élő, miniatűr család ugyanis „kölcsönbe” vesz az emberektől mindenfélét, aminek az eltűnését nem bánják, és nem is veszik észre, mint pl. egy zsepi vagy egy kockacukor. A baj, persze, akkor van, ha meglátják őket…
Egy Miyazaki-film (még ha épp nem is ő rendezte) ennél hosszabb ismertetőt érdemelne, de aki szereti a műveit, az szavak nélkül is érti, mitől, miért jók. Az ártatlanság, a szépség, a báj, a nyugalom érzése szűrődik át a képeken, a filmet nézni olyan, mint egy másfél órás sütemény, egy édes mosoly. A rajzok hihetetlenül részletgazdagok, valósághűek, és a valóságtól már tényleg csak annyiban térnek el, hogy sokkal szebbek annál. A zene nekem nem jött be annyira. A film viszont tele van jó ötlettel a lilliputi emberkék eszközei, életvitele terén, és pozitív üzenetet is hordoz. Egy ijesztő varjú meg néhány izgalmasabb jelenet akad benne, így nem tudom, hány éves kortól, de szerintem gyerekeknek is nyugodtan ajánlható, felnőtteknek meg mindenképp.
(USA bemutató csak jövőre lesz, magyarról nem tudok.)