Elolvastam Ferber Katalin könyvét Japánról – A felkelő nap árnyéka címmel. Azóta eltelt három hét, hagytam (volna) ülepedni, de nem nagyon süllyed az élmény, még most is izgatott vagyok a könyvtől, nem találom rá a szavakat. Ha az érdekességeket, tanulságos sztorikat akarnám kiemelni, be kéne másolnom szinte a mű egészét. Inkább olvassa el mindenki!
Ritkán olvasok mostanában, a könyvet is hónapokkal ezelőtt vettem meg, és dobtam a szekrény mélyére. „Bele kéne már nézni” gondolattal erőltettem magamra egy pakolás során, hogy az első pár oldalt elolvassam, hogy legalább képem legyen róla, hogy mi ez, és később elő tudjam venni, ha épp hangulatom támad.., erre azonban nem került sor, mert néhány bekezdés után már képtelen voltam letenni a könyvet. Nem titkolom, hogy a keleti országok közül Japán a kedvencem, imádom őket. Szerencsére nem pont azért, amit kifelé mutatnak a világba, bár az is része, mégsem vagyok egy elvakult manga-fan, robotika-tudós vagy használtbugyi-gyűjtő, egyedül talán csak hello kitty a gyengém. Szóval, bennem is felmerül már sokszor, hogy tán más is van a felszín alatt, hogy nem lehet könnyű ott élni, hogy milyen gyökerekből eredeztethetőek a helyi furcsaságok. Ezért – bár sokkolhatott volna, sokszor meg is lepett, és számomra elviselhetetlennek tűnő helyzeteket, életmódokat írt le részben a könyv – nem sikerült elvennie a kedvem az országtól, sőt, méginkább megerősítette bennem a rajongást azzal, hogy egy szélesebb, árnyaltabb képet tudok így kialakítani, ami talán közelebb áll a valósághoz, mint egy fekete-fehér mezőn átvágtató, történelmi szamuráj. Témánknál maradva a filmek, drámák megértésében is segíthet a japán társadalom működésének megértése, sok – számukra triviális – utalás, helyzet kontextusba került. Mindenképpen ajánlott olvasmány annak, akit mélyebben érdekel az ország, még akár egy turistáskodás előtt is hasznos lehet, hogy más szemmel (nyitottabbal…) nézzük a dolgokat.
A könyv valójában egy beszélgetés Ferber Katalinnal, aki 15 éve él az országban, a rangos, tokiói Waseda Egyetem docense, gazdaságtörténész. Kozák Gyula szociológus faggatta a Japánban töltött évek tapasztalatairól és tanulságairól. Van, akik szerint sötét, negatív képet fest az országról, szerintem csak elfogulatlan, egyéni kritikáról van szó, és az ő nézőpontjánál fontosabb, hogy bemutat és megmagyaráz olyan nehezen érthető, élhető dolgokat is, amelyek épp úgy a valóság részei. Hogy ki mit kezd ezzel, hogyan ítéli meg, az szabadon választható. Minden országról lehet rosszat mondani, vannak idegesítő dolgok, és különösen nehéz egy, a mienktől eltérő kultúrába beilleszkedni, illetve mindig vannak olyan emberek, akik habitusa nem passzol valamely környezetbe. Vagy megszoksz vagy megszöksz :) A történet nagyon személyes, de épp ezért őszinte és a maga szubjektivitásában hiteles elbeszélés, amelyből egy nagyszerű, szorgalmas, tehetséges, küzdeni képes ember és egy hasonló kvalitásokkal rendelkező ország képe rajzolódik ki.
Egy interjú: a Mancsban
És két beszélgetés a Tiloson: egyik, másik.