Pushing Hands

Tui shou (1992), tajvani vígjáték. A Pushing Hands (Lökő kezek) Ang Lee első filmje, és egyben sikeres együttműködésének kezdete is James Schamus forgatókönyvíróval, akinek szintén ez az első munkája. Ő aztán később egy sor Ang Lee filmet írt, pl. Hulk, Tigris és sárkány, Brokeback Mountain vagy a Lust, Caution adaptált forgatókönyve. Gyakorlatilag minden Ang Lee rendezésnél ő volt az író, kivéve egyedül az Értelem és érzelem címűt. A Lökő kezeket egyébként a hazai tévénézők is láthatták pár éve az m2-n. A film címe egy tai chi védekező technika illetve gyakorlat, de szimbolikusan is érthető. A történetben egy kínai tai chi mester amerikában élő fiához költözik, a tradícionális, lelkiséggel teli életvitelét kénytelen az anyagias, gyakorlati problémák körül bonyolódó, nyugati világgal szembesíteni, miközben a film az apa-fiú kapcsolatot is boncolgatja.

A kérdés nem áll távol a rendezőtől, akinek ma már két fia is az Államokban él. Annak idején ő maga is szembesült a nyugati kultúrába való beillszekedés problémájával, amikor Tajvanról egész fiatalon, 23 évesen került egy amerikai egyetemre, majd sok éven át ott maradt, és a NYU-n végzett, ahol épp kortársai, pl. Jim Jarmush és Spike Lee. Neki nehezen indult a karrierje, a kínai kultúrával beoltott sztorijaira nem sok igény volt, már majdnem otthagyta az országot, ahol akkor már feleségével és első fiával élt. Egy filmes díj elnyerése hatására azonban felfigyeltek rá, mint éltanulóra, és aztán vagy hat évnyi nyüglődés következett, mire elkészíthette a filmjét. A tajvani kormány hírdetett meg egy forgatókönyvpályázatot, amire a fiók mélyéről beküldte a Pushing Hands és Wedding Banquet c. ötleteit, amelyekkel elnyerte az első két helyet, és az első film készítésére szánt 400.000 dollárt. Ekkor került a képbe Schamus és cége producerként, a többi pedig ma már történelem. A film 1992-ben elnyerte a legjobb filmnek járó díjat az Asia-Pacific Film Festival-on.

A történet komikus elemekkel tűzdelt, ám az elején inkább kínosnak éreztem az idegen kultúrából érkezett öreg ügyelenkedését, az amerikai menye pedig kimondottan unszimpatikus. Tipikus, ronda arcot vágó, életúnt, undok, depressziós, súlyfóbiás, középkorú nő, ránézni is irritáló, amit tovább súlyosbít a 80-as évekből rajta maradt, tupírozott dauer. Jópofa ellenét, amikor a férfi elegáns mozdulatokkal, hangtalanul kalligráfiát fest, a nő meg egy régi számítógépen vadul kopácsol. A köztük levő kommunikációs problémák és feszültség jól érezhető, de magáról a nyugati kultúráról sem fest éppen kedvező képet a rendező az első percekben. Idővel aztán árnyaltabbá válik a kép, és előtérbe kerül a humor, a romantikus elemek és egy-két drámai pillanat is, végül pedig meghatódunk.