A Secret Life of Japan egy 12 részes tévéműsor volt a brit Channel 4 adón, amely Japánról szóló dokumentumfilmekből és játékfilmekből állt, és kb. egy hétig tartott a program. Ennek keretében sok érdekes témáról szó esett, pl. éjszakai klubok, szex(filmek), műszaki újdonságok vagy éppen Beat Takeshi élete. Az utolsó fejezetben pedig az ország öngyilkossági problémáját mutatták be. Az egy órás film már-már művészi igényességgel kiséri a témát, valós esetek és valódi szereplők történeteit bemutatva. Bár adásba 7 évvel ezelőtt került, a téma sajnos még ma is aktuális, évente kb. 30 ezren vetnek véget életüknek önkezükkel Japánban. A gazdasági helyzet bizonytalansága, a tömeges elbocsátások mellett ebben az óriási stressz, szigorú elvárások is közrejátszanak, plusz az ország történelme, a szamuráj hagyományok, amelyek szellemiségében a tett szinte már dicsőségnek számít, és a vallás sem tiltja. Sokan a biztosítási pénzért teszik, anyagi csődjüket így próbálják – az utánuk maradtak számára – megoldani. A helyzet lassan javulni látszik, az állam végre kezdi felismerni a problémát, és foglalkozni vele, és a fiatalabb generációk képesek segítségért fordulni. A hónap elején a yahoo japan pl. bevezette, hogy a témával kapcsolatos webes keresések eredményei fölött prevenciós központok linkjeit reklámozzák.
A dokumentumfilmre visszatérve:
Míg nálunk azért többségében a hátrányosabb helyzetűek kerülnek utcára, Japánban bárki bajba kerülhet, az emberek nagy része nem is készült fel olyan helyzetekre, mint pl. az elbocsátás, mivel az előző generációk számára a munkahely és a hivatás egy életre szóltak. A parkokban lakók közt diplomás tudósok, vállalatvezetők is akadnak, vagy csak a filmesek válogattak így, de többségében igényes, jóravaló, okos embereket mutattak be. Különösen döbbenetes volt az egyik kedvenc tetthely, a Fuji lábánál található Aokigahara erdő témája. Talán valami romantikus film hatására, de ideszoktak az öngyilkosok, a sűrű erdőben a természet ölén kívánnak eltűnni, és sokuknak sikerül is. Megrázó, ahogy a kirándulók az idilli természeti környezetben lépten-nyomon figyelemfelhívó táblákkal ("gondolj a szüleidre!") találkoznak. Évente pedig a rendőrség és a helyiek közösen átfésülik az erdőt, összetalicskázzák az emberi maradványokat, és egy szentélyben gyűjtik a névtelen urnákat végül. Mielőtt bárki is megjegyzést tenne a japánokra, azt azért ne felejtsük el, hogy sajnos továbbra is előttük járunk e téren, míg a legutóbbi adatok szerint ők a világranglista 9. helyén állnak, mi a 6.-on.
Én nem láthattam a sorozatot, a japánokrol is keveset tudok, azt is csupán filmekböl. Azt tudom,hogy nagyon büszke emberek, és szerintem sokszor nem a külső kényszer,hanem az őket fenyegető szégyen előli menekülés viszi őket hajléktalan sorba,vagy kergeti öngyilkosságba- de utóbbit Te is írtad. A tények ismerete nélkül én arra gondolok, hogy bizonyos kényszer nyomán léptek ömként,de nem mertek az öngyyilkosság egyirányú utcájára lépni. Az,hogy vannak elbocsájtások ott is, ez bizony lehetséges, amikor sorra visszaesett elektronikai termékeik forgalma amint belépett kórea majd Kína erre a piacra olcsóbb gyengébb hasonló készülékeikkel. Üzemeik egy részét bezárták és összeszerelő üzemeket létesítettek a fejlődő térségben. Emberei nagy része utcára került.Hogy a dokumentum miért magsan qualifikált embereket mutatott,az valóban a válogatás következtében lehetett,bár hallottam,hogy sok mérnök dolgozott az összeszerelő szallagoknál is,nem pedig irodában ücsörgött. Tólük magasabb végzettségű önkéntes száműzetésben lehetett. Az öngyilkosok pedig még halálukban is büszkék és igényesek, elvonulnak és csöndben tünnek el. Nem mint itthon,ahol a toronyház tetejéröl, vagy gázos házrobbantással búcsúznak,másoknak is traumát és anyagi kárt okozva.
Megnézném ezt a sorozatot,főleg a korábbi részeket,-nem ezt a tragikusat-bár ez is része.
A fejlődés ütemét nem lehet az egekig emelni sehol, előbb utóbb csökkenőre fordul a tendencia. A gazdaság, a tőke maga alá gyűri az emberek nagy részét,hogy kissebb rész élvezhesse továbbra is a szint előnyeit.
Matematika. C’est la vie.
Talán sötéten látom?
A helyzetet szerintem nem, de a lehetőségeket igen. Hiszen a gazdasági növekedés nem is kellene, hogy a boldogság fokmérője legyen, sok helyen nem az. Japánban nagy része lehet a helyzetnek a társadalmi beidegződés, a túlzott merevség. Ott már a kisiskolások is olyan nyomás alatt vannak a későbbi beilleszkedés miatt, amit nálunk talán még csak az egyetemi felvételi jelent.. ezért is a többség -én úgy látom-, hogy iskolázottabb. A merev szabályrendszerük pedig jól kijelölte mindennek a helyét, nem csoda, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, ha borul. Talán olyan lehet, mint amikor nálunk a rendszerváltás után sokan nem találták a helyük, de érdekes mód a mi esetünkben javult az öngyihelyzet. Talán mert ügyeskedésben jók vagyunk, a film alapján nekem úgy tűnt, a bemutatott szereplők meg se próbáltak semmit (a hitelfelvétel és eladósodáson kívül). A szégyen is komoly, pl. annyira szégyellik kitenni a dolgozót, és inkább a szőnyeg alá tolják, al-al-alvállalkozásokba, beültetik egy kis sötét irodába, és nem adnak neki munkát.. volt, aki pont ezért zarándokolt el az erdőbe. Nem tudnak váltani?
Asiafan jó helyen kapizsgál, bár ahhoz tényleg J-ban kéne élni, hogy lássuk a valódi okokat, de külföldiként sem könnyű belelátni. Ehhez kapcsolodva egy kis reklám: újra megjelent Ferber Katalin könyve, a A Felkelő Nap árnyéka, amiért őt sokan támadták (persze csak olyanok, akik még J közelében sem jártak). Sok kritika érte a szerzőt, hogy sötéten látó és nem tartja tiszteletben a hagyományokat. Én több emberrel is beszéltem, akik hosszabb ideig dolgoztak ott, mindegyikük megerősítette a szerző igazát, noha némi túlzást is elismertek. Alapjában véve elég reális képet fest a mai Japánról, elsősorban J árnyoldalairól. Feltétlenül érdemes elolvasni annak, aki érdeklődik az ország iránt.
Az öngyilkosság témához annyit megjegyeznék, nemcsak az erdők a közkedvelt elkövetési helyek, hanem a hídak is. J-ban rengeteg híd van, a legkülönbözöbb méretekben, és nemcsak a vízek felett. Ezeknél úgy védekeznek a hatóságok, hogy jó magasan körbekerítik dróttal vagy ráccsal, hogy ne lehessen leugrálni róluk. Öcsém mikor kint volt két éve, készített is egy ilyen hídról fotót. Elég deprimáló látvány.