A Miike-féle Sukiyaki, és a koreaiak kimchi-westernje után jön a kínai verzió, a The Message rendezőjétől. Gao Shu filmje a Wind Blast címet fogja viselni, olyan sztárokat láthatunk majd benne, mint Wu Jing, Yu Nan és Francis Ng, az első névből pedig rájöhetünk, lesznek akciójelenetek is, amelyeket Nicky Li koreografál. Előzetes:
2010. Június 3. 20h, Zöld Pardon (a Petőfi híd budai hídfőjénél)
Jegy: csak 300Ft.
Hideaki Ishi, azaz DJ Krush az elektronikus zene legnagyobb mágusai közé tartozik, azon kevesek elitklubjába, akik – mondjuk Matthew Herberthez, Amon Tobinhoz hasonlóan – kitörtek a szubkultúra keretei közül, és korunk meghatározó muzsikusai között tartják számon őket. Meghatározó közege a hiphop, annak is belassult, bonyolult ritmusképletekre épülő absztrakt válfaja. Krush ezeket gyúrja-keveri-kavarja dzsesszes, drum and bass-zes, breakbeates elemekkel, úgy, hogy a végeredmény egészen különleges, csak rá jellemző, finoman átszellemült anyag lesz.
Juyuso seubgyuksageun 2 (2009), Dél-Korea. Tíz évvel a nagysikerű komédia után itt a folytatás. A rendező ismét Kim Sang-Jin. A sztori is hasonló, pár fiatal ki akar rabolni egy benzinkutat, majd mikor rájönnek, hogy nincs elég pénz, megpróbálják üzemeltetni a helyet az ott dolgozókkal – akiket az első részben a támadók túszul ejtettek, ám most másképp alakult. Aztán újabb gengek támadnak az üzletre, mindenféle csoportok és egyének kerülnek az egyre nagyobb káoszba, ahol aztán verekedések is kialakulnak. Az első részt viccesebbnek éreztem annó, nem tudom, az elvárásaim változtak-e meg, ezen most nem nevettem, de azért szórakoztató volt.
A shamisen (三味線, magyarul samiszen) egy háromhúros, pengetős hangszer, távolról talán a bendzsóra emlékeztethet. Kínai közvetítéssel került Japánba, valószínűleg Közép-Ázsiából. Az Edo-korszakban lett igen népszerű, a Bunraku és Kabuki színházakban ma is használják, és a gésáknál is kötelező tantárgy. Több fajtája van, mind zenei stílusilag, mind felépítésében. A nyugaton legismertebb tsugaru-jamisen játékhoz a legnagyobb verziót használják, ez viszonylag új fejlesztés, a nagauta, kabuki zenékhez egy vékonyabb nyakú, kisebb darab használatos. Az okinawai változata (sanshin) pedig kígyóbőrből készül.
Közérdekű egóblog-fejezetünk keretében most elmesélném, hogy a héten volt az első shamisen-órám. Nos, Amerikát lehet szidni a buta hollywoodi filmek vagy a zsíros sültkrumpli miatt (és még sorolhatjuk), de egy pár dologban azért előbbre járnak, mint a Vén Kontinens, pl. abban, hogy itt vannak koto- és shamisen-tanárok, a NY-környéki 20-30 milliós populációra pl. kettő is jut, ami bizony magasabb a nulla-körüli, hazai aránynál. Természetesen az igazán tuti hely Japán, akit komolyan érdekel az ilyesmi, az költözzön oda. :)
