Tegnap megnéztem egy eddig számomra ismeretlen, kínai illetőségű, mongol folk rock zenekar, a Hanggai koncertjét. (Másodszorra jártak New Yorkban, nemsokára amúgy Tokióban lépnek fel, aztán a franciáknál is..) Nem hallottam róluk korábban, de azért beírtam a naptáramba, és végül annyira sem izgatott, hogy bele se hallgattam, mit játszanak. Azt hiszem, az zavart egy kicsit, hogy – egyrészt, ugye, nem ők az Altan Urag – és a zenekar útlevélileg pekingi, nem is minden tagjuk mongol. Azért a többség Belső-Mongolóiból származik, és ott tanulta a népi zenét, konkrétan pl. az énekes a throat singinget (torokének?). Ez az, amikor egyszerre több szólamban is tudnak, nagyon mély és magas, gépies búgásnak tűnő hangokon megszólalni, amit szerintem sok ember fel se fog, hogy az illető torkából jön, olyan különös. De engem főleg a lófejű hegedű (morin khuur) izgatott, meg a ruhák:).
Egyedül vágtam neki az éjszakának, de ha már a világ túlsó feléről ideutazik egy banda mongol egy lófejű hangszerrel, azt kötelességem megnézni, még akkor is, ha 7 dollár egy sör. Minden sokkal jobb lett, mint ahogy indult. A kis pinceklub (Drom) kezdés előtt félórával még teljesen üres volt, sötét, nagy csillárral és sznob jazzzenével, plusz pincér is volt, és minden asztal lefoglalva. Nem pont ilyen helyre képzeltem volna őket, a pici, sarokba szorított kis színpadon, ahova max egy bárénekesnő illene háttérhangulatnak. Na, meg az emberek.. Ahogy megjött végül is minden szék gazdája (nekem csak bárszék jutott), sok idős, környékbelinek tűnő, lejárogatós arc, nem nagyon néztek ki mongolzene fannak, hogy a rockról ne is beszéljünk. Egy-két ázsiai elvétve, ők is inkább kínaiak. A zenekar frontembere (Hurizha) egy selyemkendővel (khatag) tisztelgett a közönség előtt.
Amin ebben a mai világban le lehet mérni, kik jöttek igazán a banda miatt, az az, hogy hányan kezdenek el fényképezni az elején (vagy végig). Olyan hárman voltunk, később aztán sokan csatlakoztak még iphonenal. De ha már itt tartunk, számomra pont ez lett a koncert sikerének is a mércéje, hogy képes vagyok-e legyőzni a dokumentálás iránti kóros kényszert, a “biztonság kedvéért még egy kép”, meg a “jajdejó ez a rész, vegyük fel” reflexet. S évek óta talán ez volt az első koncert, ami annyira jó volt, hogy a kamera ccd-je helyett végül a szememmel akartam látni, és eltettem az eszközeimet, és nem akartam megtudni, mi volt a setlist, hogy hogy hívják a gitárost, vagy nem akartam elkapni a pengetőt, ha dobják, hanem legyőzött a zene, és csak bámultam elvarázsolva.
