Norvég erdő (2010) japán dráma, Haruki Murakami regénye nyomán rendezte Anh Hung Tran. (A cannes-i nyertes és zsűritag vitenámi rendező korábbi filmjei: Cyclo, A zöld papaja illata, I Come with the Rain..) Főszereplők: Ken’ichi Matsuyama, Rinko Kikuchi, Kiko Mizuhara, Tetsuji Tamayama. Operatőr: Mark Lee Ping Bin. Zene: Jonny Greenwood. A filmet az őszi, Velencei Filmfesztiválon mutatták be, ahol Arany Oroszlánra is jelölték.
Tegnap volt egy éve, hogy NY-ba jöttünk, rengeteg minden történt ezalatt, amiből igen sok az ázsiai témájú dolog (kaja, hangszer, esemény), de voltak más újdonságok is, mint pl. az, hogy megszerettem a jazzt. S hogy még mandarin nyelven is élvezhetem, az már-már észbontó. Le Zhang koncertjén jártam szombaton, egy kis, manhatteni jazzbárban (Miles’ Café), ami különben két helyen is üzemel, itt és Tokióban, részben japán tulajjal, sushival és hasonlók, meg Sapporo sört lehet inni.
Zhang ellenben sanghaji énekesnő, és hét év amerikai tartózkodásának végét ünnepelte eme koncerttel, miután hamarosan hazatér. A csodaszép, ifjú hölgy ideköltözése előtt már sokmindent csinált Kínában, dalokat rögzített tévésorozatok zenéjéhez, koncertezett, és szólóénekese volt a Tigris és Sárkány Oscar-díjas zeneszerzőjének, Tan Dunnak a Zen Shaolin nevű színpadi produkciójában. New Yorkban itteni, tehetséges zenészekkel alakította meg jazz-quintettjét, illetve egy gitárossal is rendszeresen fellépett duóban. Zenei karrierje mellett kínai nyelvtanítással is foglalkozott, onnan ismerem. :) Repertoárjába saját maga áthangszerelte, híres, kínai dalokat, filmzeneslágereket találhatunk, illetve játszották saját szerzeményeit is. A búcsúbulira egy régi, sanghaji barátját is meghívta, így hegedűvel egészült ki a zenekar. Peng Fei szerintem egy zseni, még sosem hallottam hegedűt így. Szenzációs, hangulatos, hidegrázós koncert volt, amibe most bele is nézhetünk:
Kicsit magas labda egy ilyen filmcím, amiből egy szótag elhagyásával oda juthatunk, hogy “Minden jó, ha vége.“.. De azért ennyire nem rossz a film, és meglepő mód egész élvezetes, ahhoz képest, hogy egyébként mennyire bugyuta. Az idei, 2011-es, kínai újév alkalmából készült, hongkongi komédiáról van szó, melyet Chan Hing-ka és Janet Chun rendeztek, és már a hatodik a fenti címmel készült, kimondottan újévi vígjátékok sorában. Főszereplők: Donnie Yen, Louis Koo, Carina Lau, Raymond Wong, Cecilia Cheung, Chapman To, Lynn Hung, Yan Ni. Trailer.
Sammy híres sminkes, az állása miatt homoszexuálisnak tettei magát. Egy milliomos felesége, Dream, kap egy kozmetikai céget, amihez nem értvén szerződteti Sammyt. Donnie Yen egy másik sminkes, kozmetikus zsenit alakít, a filmben van egy pár gazdag ember meg kikent csajok, és a romantikus vonzalmaikon túl arról is szól a film, hogy a pénz nem minden. Van pár jópofa, Ip Man-es utalás, és Donnie kungfuzik a sminkecsettel, meg amúgy is jók a színészek, szóval, könnyed szórakozásnak oké.
Legjobb film: “Uncle Boonmee Who Can Recall His Past Lives,” Thailand
Legjobb rendező: Lee Chang-dong, “Poetry”
Legjobb színész: Ha Jung-woo, “The Yellow Sea”
Legjobb színésznő: Xu Fan, “Aftershock”
Legjobb newcomer: Mark Chao, “Monga”
Legjobb mellékszereplő: Sammo Hung, “Ip Man 2”
Legjobb női mellékszerep: Yoon Yeo-jeong, “The Housemaid”
Legjobb forgatókönyv: Lee Chang-dong, “Poetry”
Legjobb fényképezés: Mark Lee, “Norwegian Wood”
Legjobb produkció terv: Yuji Hayashida, “13 Assassins”
Legjobb filmzene: Indian Ocean, “Peepli Live”
Legjobb vágás: Nam Na-young, “I Saw the Devil”
Legjobb képeffekt: Phil Jones, “Aftershock”
Legjobb kosztüm: William Chang, “Let the Bullets Fly”
Kiváló közreműködés az ázsiai filmekhez: Kim Dong-ho
Életműdíj: Raymond Chow
Spring Snow (2005, Japán) Yukio Mishima azonos című regényéből. A 2006-os Japan Academy Awardson kilenc nevezést is elért a mű, melyből sajnos egyet sem nyert meg. Rendezte: Isao Yukisada. Fsz: Satoshi Tsumabuki, Yuko Takeuchi, Sosuke Takaoka, Kyoko Kishida, Takaaki Enoki, Michiyo Okusu, Kenjiro Ishimaru. Zene: Taro Iwashiro.
Misima Jukio könyvei már régóta érdekeltek, izgalmas élettörténete, híre miatt is, és az sem hátrány, hogy a japán írót háromszor jelölték irodalmi Nobel-díjra. A magyar nyelven megjelent művei közül a Véres naplementét szereztem be annó, de elfelejtkeztem róla, míg a minap egy külhoni könyvkiárusításon két regénye is a kezembe akadt, és választanom kellett. Az egyik a fenti, Tavaszi hó című, a másik pedig a The Sound of the Waves (Hullámok sűrűjében), így végül úgy dönöttem, jobban járok, ha azt veszem meg, ami nincs meg filmen, a másikat pedig sürgősen berakom a lejátszóba. Jól döntöttem. (Bár az az igazság, eshetett volna fordítva is mindez, ugyanis a hullámos könyvét, eredeti címén: Shiosai, ötször is filmre vitték már.)
