The Borrower Arrietty

Kari-gurashi no Arietti (2010), japán anime, írta Hayao Miyazaki, rendezte Hiromasa Yonebayashi. Zene: Cécile Corbel. A film Mary Norton: The Borrowers c. könyve alapján készült. Egy évet kellett várni a soron következő, Ghibli remekmű megjelenésére, már ami a japán mozikból a blurayig vezető utat illeti, de megérte. Hiromasa Yonebayashi 38 éves, animátorként dolgozott a Ghibli Stúdiónál már a Princess Mononoke óta, szinte minden jelentősebb műnél. Ez az első rendzése, és egyúttal ő a stúdió legfiatalabb rendezője is. Az Arietty (ez a nyugati filmcím) a Ponyonál felnőttesebb mű, de annyira nem komoly, mint a Spirited Away (Chihiro Szellemországban), inkább a Totoro környékére pozícionálnám.

Olvass tovább

Kategória: ANIME, FILM, JAPÁN | Címke: | Kommentelj

Új Diru album

Augusztusban jelenik meg a Dir En Grey új lemeze Dum Spiro Spero címmel (kb. amíg élek, remélek latinul). 14 dal lesz rajta, de van dupla, dvd-s limited edition is.  A dalok közt szerepel a Hageshisa To, Kono Mune No Naka De Karamitsuita Shakunetsu No Yami, ami már a Saw 3D filmzene albumon is rajta volt. Íme még egy új szám, a Lotus:

Kategória: JAPÁN, NEWS, ZENE | Kommentelj

Dream of the Red Chamber (1962)

Dream of the Red Chamber (红楼梦) vagy The Story of the Stone(石头记), magyarul A vörös szoba álma egyike a legnagyobb, klasszikus, kínai regényeknek, a 18. században készült. 120 fejezetből áll, meglehetősen hosszú, ebből 80-at Cao Hszüe-csin (Cao Xueqin) írt. Egy arisztokrata család szövevényes belső ügyeit mutatja be, romantikus szálakkal. Nem meglepő, hogy rengeteg filmet is készítettek belőle, illetve tévésorozatot is (1987, 2010). A filmekből talán a két Shaw Brothers kiadvány a legismertebb, amelyek közül én az 1962-es verziót láttam. A másik, 1977-es sztorija szinte ugyanaz, csak abban Brigitte Lin szerepel. 1978-ban még egy erotikus verzió is készült a történetből, amelyben a fiatal Leslie Cheung játszik (állítólag nem tudott róla, milyen jellegű filmre szerződtették…).

A ’62-es, hongkongi, zenés filmet Chiu Feng Yuan rendezte, fsz: Betty Loh Ti, Chieh Jen, Wei Hong, Grace Ting Ning. A film részben ú.n. yueju opera, így majdnem a felét végigéneklik. Ezen kívül pedig hagyományosan a főszereplő, feminin férfi karaktert egy nő játssza. A terjedelmes, olyan 2000 oldal körüli, eredeti műnek csak egy romantikus, drámai cselekményszálát mutatják be benne, ahol mindenféle ármánykodás áll a szerelmesek útjába. (Angolul ilyen hosszú, de van belőle kivonatos verzió is, a magyar fordítást németből csinálták, és 700 oldal, nem vagyok benne biztos, hogy teljes. Meg egyébként is, már az eredeti is tele van szójátékokkal, homonímákkal, sok minden elveszhet belőle.) A könyvre továbbra is kíváncsi vagyok, de a film nem tetszett.

Olvass tovább

Kategória: FILM, KÍNAI | 3 hozzászólás

Don’t Go Breaking My Heart

Hongkongi, romantikus komédia (2011), rendezők: Johnny To, Wai Ka-Fai. Fsz: Louis Koo, Daniel Wu, Gao Yuanyuan. A 35. Hongkongi Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt.

Nekem tetszett a film, nem túl komoly, de a műfajban színvonalasnak mondható, és szórakoztató történet, egy kicsit talán még eredetinek is mondható. A készítők, rendezők, színészek profizmusa (és sármja) is dobott rajta, szerintem érdemes megnézni. A történet kb. annyi, hogy két pasi verseng egy nőért. Vajon melyiket választja?

Kategória: FILM, KÍNAI | Kommentelj

Hanggai live in NYC

Tegnap megnéztem egy eddig számomra ismeretlen, kínai illetőségű, mongol folk rock zenekar, a Hanggai koncertjét. (Másodszorra jártak New Yorkban, nemsokára amúgy Tokióban lépnek fel, aztán a franciáknál is..) Nem hallottam róluk korábban, de azért beírtam a naptáramba, és végül annyira sem izgatott, hogy bele se hallgattam, mit játszanak. Azt hiszem, az zavart egy kicsit, hogy – egyrészt, ugye, nem ők az Altan Urag – és a zenekar útlevélileg pekingi, nem is minden tagjuk mongol. Azért a többség Belső-Mongolóiból származik, és ott tanulta a népi zenét, konkrétan pl. az énekes a throat singinget (torokének?). Ez az, amikor egyszerre több szólamban is tudnak, nagyon mély és magas, gépies búgásnak tűnő hangokon megszólalni, amit szerintem sok ember fel se fog, hogy az illető torkából jön, olyan különös. De engem főleg a lófejű hegedű (morin khuur) izgatott, meg a ruhák:).

Egyedül vágtam neki az éjszakának, de ha már a világ túlsó feléről ideutazik egy banda mongol egy lófejű hangszerrel, azt kötelességem megnézni, még akkor is, ha 7 dollár egy sör. Minden sokkal jobb lett, mint ahogy indult. A kis pinceklub (Drom) kezdés előtt félórával még teljesen üres volt, sötét, nagy csillárral és sznob jazzzenével, plusz pincér is volt, és minden asztal lefoglalva. Nem pont ilyen helyre képzeltem volna őket, a pici, sarokba szorított kis színpadon, ahova max egy bárénekesnő illene háttérhangulatnak. Na, meg az emberek.. Ahogy megjött végül is minden szék gazdája (nekem csak bárszék jutott), sok idős, környékbelinek tűnő, lejárogatós arc, nem nagyon néztek ki mongolzene fannak, hogy a rockról ne is beszéljünk. Egy-két ázsiai elvétve, ők is inkább kínaiak. A zenekar frontembere (Hurizha) egy selyemkendővel (khatag) tisztelgett a közönség előtt.

Amin ebben a mai világban le lehet mérni, kik jöttek igazán a banda miatt, az az, hogy hányan kezdenek el fényképezni az elején (vagy végig). Olyan hárman voltunk, később aztán sokan csatlakoztak még iphonenal. De ha már itt tartunk, számomra pont ez lett a koncert sikerének is a mércéje, hogy képes vagyok-e legyőzni a dokumentálás iránti kóros kényszert, a “biztonság kedvéért még egy kép”, meg a “jajdejó ez a rész, vegyük fel” reflexet. S évek óta talán ez volt az első koncert, ami annyira jó volt, hogy a kamera ccd-je helyett végül a szememmel akartam látni, és eltettem az eszközeimet, és nem akartam megtudni, mi volt a setlist, hogy hogy hívják a gitárost, vagy nem akartam elkapni a pengetőt, ha dobják, hanem legyőzött a zene, és csak bámultam elvarázsolva.

Olvass tovább

Kategória: Mongol, ZENE | 4 hozzászólás