Hichiriki

A Reigakusha klasszikus, japán, gagaku zenei koncertjének másnapján műhelyfoglalkozást tartott zenészeknek, ahol bemutatták a hangszereiket, illetve ki is lehetett próbálni őket, sőt, a résztvevők a végén elő is adtak együtt egy rövid darabot. Különleges lehetőség volt ez, úgyhogy az első percben megvettem a jegyem, amint megnyílt rá a lehetőség. De ugorjunk vissza egy kicsit az időben, úgy öt évet, amikor is az oszakai Hanshin áruházban vettem egy hichirikit…

Egy ideje már kíváncsi voltam rá, de nem volt tervbe véve, csak vásárolgatás közben vettem észre, hogy a felső emeleten hangszerek is vannak. Többek közt szép, drága (70-80 ezer yennél induló) shamiseneket is láttam, de arra nem telt, és nem is tudom, repülőn hogy hoznám el, ill. az úton hova tenném… Úgyhogy megkérdeztem, van-e hichirikijük, és volt. Adóval olyan 8000 yen körül volt, az olcsóbbik verzió. Fadoboz, nád fúvóka és műgyanta test, a Musashino gyártotta. Bambuszból 8-10-szer több lenne. Így is a fő költség a nád rész volt, így hamar letettem róla, hogy vegyek mellé még pót darabokat. A japán hangszerek drágák. Itt, ebayen van pár, a hichiriki pont olyan, mint az enyém.

A hichirikin kívül még a ryuteki fuvolával lehet könnyű dolgunk, amit szintén megkaphatunk olcsóbban műanyagból. Ezzel szemben pl. 17 sípos sho-t csak bambuszból csinálnak, sok munkával, így erre kezdőként is ki kellene csengetnünk kb. 120 ezer yent. Ez jól látható volt a zenei műhely során is, ahol csak a zenészek 3 saját sho-ja volt elérhető, és az érdeklődőknek sorsot kellett húzniuk, míg a fuvolákból tudtak adni egy csomó műanyagot. Ezek pont olyanok voltak, mint amit vettem. Plusz volt az egyszem szó (koto-féle), egy biwa és a dobok.

Visszatérve a hichirikire (篳篥, hicsiriki), eredetije egy kelet-ázsiai hangszer, a bili. Kínai, török közvetítéssel mindkét irányba elterjedt. Kínában a mai változata a guănzi (管子), Koreában piri, az örményeknél pedig pl. duduk. Persze, nem teljesen egyformák, és az eltérő zene miatt a skálájuk, méretük vagy épp anyaguk sem ugyanaz, de alapvetően mind duplanádas, henger alakú fuvolák, amiket hosszában fújunk. Fújtam is, de nem szólt. Először arra gondoltam, hogy rossz, majd viszonylag hamar arra jutottam, hogy inkább velem nem stimmel valami.

Némi kutatgatás – és a dobozban talált, japán nyelvű leírás átnézése – után rájöttem, hogy a nádat be kell áztatni, amire főleg zöld teát használnak. De működik a víz is, vagy szükség esetén nyalogathatjuk. A lényeg, hogy a két nádlap enélkül össze van záródva, és nem megy rajta át levegő. Aztán persze, a víztől kinyílt nagyra, és továbbra sem sípolt. Egyszer-kétszer, tiszta erőből belefújva megnyikkant, de hamar feladtam. Aztán eltelt pár év, jött a hétvége, és nem akartam, hogy én legyek a legbénább, úgyhogy újra elővettem a problémát. Ráakadtam pár oboa fórumra (szintén duplanádas), ahol más is hasonló gondokkal küzd, és azt írták, nem az erő, hanem a sebesség számít. Lassan megszólalt. (Mivel kevés a hichiriki információ a neten, sok mindent duduk videókból értettem meg.)

A zenészek először bemutatták a hangszereket. A kakko (a zenekarvezető két oldalról ütött dobja) és a gakudaiko (nagy taiko) mellett volt még a shōko, egy kisméretű, bronz gong. Aztán a biwa négyhúros lant, ezt a shamisenéhez hasonló (de lekerekített), nagy, lapátszerű pengetővel pengetik. A so (箏) 13-húros citera, a kotóhoz hasonló, de az ujjra tekert bambusszal pengetik, és egy kicsit keskenyebb. A legérdekesebbek számomra a fúvós hangszerek voltak, különösen a shō (笙) szájorgona.

17 bambusz sípja van, az oldalukon sok pici lyuk, azért is tartják olyan kecsesen, mert ott kell lefogni, illetve a jobbkéz mutatóujja belülre megy (a bambuszok két tornyot formálnak, amely álló madarat is jelképez). Ez a hangszer fújva és szívva is szól, így ki-belélegezve, szünet nélkül megszólaltatható. A kínai shengből ered. A 17-ből 15 síp szól, ha lefogjuk a lyukakat. Amit felengedünk, az elhallgat, így furcsa, disszonáns akkordokon kívül egyesével is megszólaltathatók a hangjai. A csövek végén levő viaszt melegen kell tartani, így fellépés közben is a zenészek folyamatosan forgatják a hangszert egy kis melegítőtál felett. Bővebben a shóról:

Következőnek a ryuteki (rjúteki) harántfuvolát próbáltam ki, abból is a műanyag verziót, bár hivatalosan bambuszból készül, lakkozva van. 7 lyuka van, plusz ahol belefújunk, viszonylag hasonlóképp működik, mint a nyugati fuvola. A neve (龍笛) sárkány-fuvolát jelent, és a Menny és a Föld között repkedő sárkányokat jelképezi. A Menny esetünkben az előbb ismertetett sho, a földi halandókat pedig a hichiriki hangja képviseli a gagaku zenében. Mivel még soha nem fuvoláztam, így ez az 5 perc elég frusztráló volt. A Columbia egyetemen is tanító rjúteki-művész, Takeshi Sasamoto türelmesen próbálta hozzám igazítani a hangszert. Azt kellett mondanom félig mosolyogva, hogy “pu”, és  a vízszintesen meg attól lefelé jövő szellőnek az alsó ajakkal félig befedett lyukon át hanggá kellett volna alakulnia, de nem történt semmi, pedig próbálta beforgatni alám. Végül az utolsó pillanatban megszólalt valami kis hang kétszer, és pont lejárt az idő, valószínűleg ez volt életem teljes pályafutása harántfuvola terén. Egyszerűen nem értettem az egészet, hogy milyen varázslat kell hozzá.

A próbálgatás után csoportokra osztva tantermekbe vonultunk, ahol talán 10-15 percünk volt, hogy megismerjük a hangszerünk, és megtanuljuk rajta az elénk rakott darabot amit aztán a színpadon előadunk a végén együtt. Mivel zenészeknek szólt a program, így az elmélet, hallás, kottaolvasás nem lehetett gond, de azért sokan fennakadtak az életükben először látott hangszereken, és hozzám hasonlóan volt pár olyan, akinek elsőre semmi hangot nem adott ki a fuvola. Persze, akinek már volt dolga fúvósokkal, egyből belejött. A hichiriki megfújásán kívül nekem a fő gondot az okozta, hogy a nád elhelyezkedése és a száj alapján jó másfél hang terjedelemben változhat, hogy egy-egy lefogott hang hol szólal meg, amitől aztán teljesen random lett mind. :)

A hichiriki cilindrikus, bambusz csövét rendszerint barnára lakkozzák. A nádja (rozetsu: 芦舌, a “nád” 舌 általában pedig shita) egy seme nevű kapoccsal van körbevéve, a kerek alján pedig papírral, ami arra szolgál, hogy a csőbe illeszkedjen. Amikor nem használjuk a fúvóka lapos végét egy eboshi nevű kis, fa sapka fedi. A hangszeren felül hét lyuk van (balkéz három, jobb négy ujjának), alul pedig kettő a két hüvelykujjnak. Lásd fenti táblázatot (a szürke sávok az alsó lyukak).

A megadott darab a gagaku fontos műve, az Etenraku (越天楽, szó szerint mennyei zene) egy részlete volt, amit néha esküvőkön is hallani. Szerencsére a hangok lefogási sorrendjét már tudtam, másoknak nem lehetett könnyű egyesével megjegyezni őket, ugyanis nem teljesen egymás után jönnek – bal kéz ujjaihoz érve a jobb hüvelyk és középső ujj lefogva marad -, és az intervallumok is nagyban különböznek a nyugati skáláktól. A hangterjedelme alig több, mint egy oktáv, de a lefogott hangokon túl egyéb félhangokat is létrehozhatunk a nád pozícionálásával, és sokféle játékmód is van, pl. hajlítások. A gyorstalpaló tanfolyamunkat a kiváló hichiriki művésznő, Hitomi Nakamura vezette.

Először a lábunkon ütöttük az ütemet, és énekeltük a dallamot, ahol az egyes hangoknak más-más szótag felel meg. Hagyományos oktatás esetén ez a fázis több éven keresztül tart, és a tanuló nem is nyúlhat ezalatt a hangszerhez, amíg meg nem tanulta ilyen formában a műveket. Erről bővebben:

Kétféle kottát is megismerhettünk, a nyugati mellett a tradícionális verziót, amely függőlegesen íródik, és a hangokat szótagok, míg a baloldalon a lefogást is japán írásjelek jelzik. Pontok segítségével a ritmus is kiderül valamennyire, de itt már elvesztettem a fonalat. Ebből a videóból megtanulhatjuk (japánul). Végül színpadra lépett a kb. 20 fős csapat, és megpróbáltuk eljátszani a darab elejét, elég macskazene-szerűen, majd pedig a zenekarral együtt, úgy már jobb volt. A zenélés mellett egyébként volt még egy bugaku kosztümbemutató is, ahol megmutatták a táncosok ruháinak rétegeit…

Akit a fentieknél mélyebben érdekel a hichiriki felépítése és modern használata, annak ajánlom még Salvi Nóra disszertációját a témában. Véletlenül akadtam rá a neten, de nagyon érdekes, alapos kutatás, és találunk benne kottarészleteket is. Végül pedig hallgassuk meg Etenrakut (a Nippon Gagaku Kai előadásában):

A bejegyzés kategóriája: FILM, JAPÁN, ZENE
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük