Okinawa, utolsó nap

Asiafan leglassabb útibeszámolójának negyedik napjánál tartunk, a tavaly januári, okinavai kirándulás utolsó, teljes napján, a barlang és a kígyók után. Még mindig elég sok minden volt a listámon, a sziget déli részéről (Okinawa World) pedig sürgősen az északi felére kellett jutnom. Odasétáltam tehát a Nahába menő busz megállójába, majd jött a hidegzuhany: délben csak kb.  kétóránként jár, annyi időm pedig nincs.

Nincs mit tenni, taxiznom kell, mivel az ugyan drága, de a repülő még drágább volt, hogy csak úgy elvesztegessem a napot. Megkérdeztem az első jelentkezőt a közeli állomáson, hogy mennyibe fog kerülni Mihamáig a díj, majd elkezdtem húzni a szám, hogy jaj, az rengeteg, erre mondott egy kisebbet. Nem jellemző az alkudozás Japánban, úgyhogy kaptam az alkalmon, és megjegyeztem, hogy a busz csak negyedannyi, nem is tudom, mit csináljak, majd megegyeztünk egy kisebb árban. A busz Nahába vissza 580, onnan meg 730 lett volna – Naha Bus Terminalból a 120-assal kell menni Gunbyoin Mae vagy Kuwae megállóig. (Okinavai buszmenetrend, útvonalak, árak ezen az oldalon.) A taxi ezzel szemben 4130 yen volt, viszont plusz egy élménnyel gazdagodtam, először utaztam ugyanis autópályán japánban. A 4000-es fuvardíjból meg úgy lett plusz 130, hogy felajánlotta, felezzük el az autópályadíjat, ha arra akarok menni, mivel az gyorsabb… Alku nélkül, taxióra szerint egyébként 9000 lett volna a 27 km-es út. Közben jól elbeszélgettünk is.

A taxis legérdekesebb sztorija az volt, hogy régen a jobboldalon vezettek, ugyanis Okinava a háború után az amerikaiakhoz került. Mikor visszaadták, átálltak ők is balra, az ország többi részének megfelelően. Erre 1978. július 30-a reggelén került sor, amikor is az egész prefektúrának hirtelen át kellett állni a túloldalra, persze, rengeteg promóció és némi káosz közepette. Ezt a napot 730 (Nana-San-Maru) néven is emlegetik. Előző este 10-kor leállították a közelekedést reggel hatig, amikor is mindenkinek a másik oldalon kellett folytatnia. Ez alatt az idő alatt cserélték át az összes táblát is. A legnehezebb dolguk azonban talán a buszoknak volt, ahol a megállókat és az ajtókat is ki kellett cserélni. Bár a cserenap sikeres volt, az új rendszer sok balesettel járt, mire hozzászoktak az emberek az újfajta balra-jobbra kanyarodáshoz.

Megérkeztem tehát a Mihama American Village-hez, ami egy amerikai témájú vásárló- és szórakoztatóközpont, ami a támaszponton dolgozók számára egy kis hazai hangulatot próbál nyújtani, a turistáknak pedig érdekességet. Bár japánnak nem néz ki, a hely eklektikussága és műviessége miatt nem igazán éreztem magam Amerikában, de azért jópofa hely, mindent belezsúfoltak, mexikói kaját, indiánokat, farmerboltot és még saját NY-i Szabadságszobruk is van. A fentebb látható, Sky Max 60 nevű óriáskerékre 500 yenért ülhetünk fel 11-től este 10-ig. Nahából 45 perc busszal az út, és ami még jó, hogy közvetlenül a falu mögött van egy strand is, a Sunset Beach, ahol nevéhez illően a naplemente is szép. Addig viszont még sok idő (egy óra?) maradt, így inkább nekiindultam belezsúfolni a napba még egy helyszínt.

 

A buszmegállót elég nehezen találtam meg, és mivel már szédültem, még egy közeli Starbucksba is beugrottam egy szendvicsért, majd némi várakozás után folytattam észak felé a 120-as busszal, további 22 perc. Egy megállóval a Ryukyu Mura (Ryukyu Village) után szálltam le, ami egy klassz, helyi kulturát bemutató park, amit csak azért hagytam ki, mert kb. ugyanazt nyújtja, mint amit már az Okinawa Worldben láttam (rjúkjúi épületek, kézművesek, zene), plusz már talán zárva is volt.

Célom a Yamada megállótól 15-20 perc sétára levő Cape Maeda (Maeda Misaki) sziklaszirt/földfok, ill. öböl volt, ami népszerű búvárhely, csak épp nem télen. Engem főleg a sziklák érdekeltek, meg a tenger, ami sajnos a borús idő miatt továbbra is főleg szürke volt. Itt már egy kicsit paráztam egyedül, mert lassan tényleg lement a nap, a kis falu üres utcái után pedig mindenféle gabonamezőkön mellett haladt az út, ahol épp a kígyókon aggódtam, és mellette meg táblák mutatták, hogy ha hirtelen jönne egy cunámi, akkor ott éppen hány – pl. 16 – méter magas vízoszlop sodorna el (és nem igazán van hova futni). Kiértem a helyhez végül, már épp zárt a parkoló. A szél meg annyira fújt, hogy alig bírtam menni, és a sziklák szélén már elég aggodalmasan és óvatosan fotózgattam. Napsütésben, kékes zölden csodás lehet, meg búvárszemüveggel is, gondolom. Itt van néhány kedvcsináló kép főszezonban.

Vissza a buszhoz, majd bő egy óra út Nahába. Utána gyorsan szuvenírvásárlásba kezdtem a nyüzsgő Kokusaidorin, majd alvás. Másnap, a repülő előtt még elugrottam Nahában a Former Navy Underground Headquartersbe, ami egy 2. világháborús, földalatti támaszpont szomorú emlékhelye. A Tomigusuku Minami megállóig kell menni az 55-ös vagy 98-as busszal, onnan séta. Egy domb tetején lehet bemenni, ahonnan minden irányba szép kilátás nyílik a városra. Lent pedig szétlőtt, öngyilkos katonák emlékeit őrző szobák várnak a barlanglabirintus különböző pontjain, néhány régi tárgy van kiállítva még, valalmint a békéért hajtogatott papírdaru-füzérek. A belépő 440 yen.

Végül kiértem a reptérre. Innen Oszakába utaztam a Peach olcsó járatával. Ez a gép már nem volt túl kényelmes, a fapadosokról bővebben itt írtam. Irány a tél!

A bejegyzés kategóriája: JAPÁN, Utazás
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.