Kisült

togei sarkany

Úgy tűnik egyelőre, se ács, se fazekas nem lesz belőlem, de azért kipróbáltam utóbbit is egy new yorki, japán fazekas stúdióban. A NY Togei Kyoshitsu nevében a tógei a fazekasság (nem tetszik ez a szó, mert fazekat pont senki se csinál..), a kyoshitsu pedig tanterem. Egy itt élő, japán pár alapította 21 éve, és a rendes tanfolyamokon, stúdióbérlési lehetőségen kívül egyszeri kipróbálásra is jelentkezni lehetett, ami során egy csésze és egy tányér készítendő kézzel, korongozás nélkül.

agyag cupplate

ilyen volt, mikor befejeztem – és ilyen lett egy hónapra rá

A japán fazekasság a világ egyik legrégebbike, a Dzsómon korból származó agyagedények korát több, mint 14 ezer évesre becsülik. Az iparművészet ezen ága azóta is népszerű az országban, a kultúrának (pl. teaszertartás) is köszönhetően, számtalan sikeres művésznek biztosít jó megélhetést. A lényeg ugyanaz, mint bárhol másutt: képlékeny agyagból formált tárgyak kiégetése és a cserép mázzal bevonása. Ám a stílus, a díszítés, az esztétikum fogalma egész más lehet, és régiónként is jellegzetes különlegességei, módszerei vannak.

A szűk három órás “gyurmázás” alatt túl sokat azért nem tanultam meg.. de az érdekes volt, a polcokon ezrével sorakozó műveket elnézve, hogy milyen végtelen variációja lehet a csésze témának, ami végül is csak egy henger alakú, üreges valami. Amikor kaptam egy papírt, hogy tervezzem meg, hirtelen el is hagyott a fantáziám, de aztán a tányérnál a kérdésre, hogy kör alakú legyen vagy négyzet, már közöltem, hogy falevél. Az újságpapírból kivágott minta nem is nagyon kellett.

handbuilt greenleaf

A csészéhez egy benyomott gömb belét kellett kitágítani, és felhúzkodni, a tányér pedig tésztagyúráshoz hasonló mód lett kilapítva és körbevágva. Aztán mindenféle kis eszközzel kellett ütögetni, kaparni, nyomogatni, símítgatni. Az elején még az is fontos volt, hogy ne maradjon levegő az agyagban, mert attól süléskor minden baja lesz. Ezért a japán néni (aki eredetileg szobrász) azt mondta, hogy csináljam úgy, mint az onigirit – mintha ez nekem bármit is jelentene, még enni sem szoktam, nemhogy készíteni. :) A tányérnál pedig tűvel szúrkáltuk ki a (számomra észrevehetetlen) levegő-lyukakat. Vizes bőrdarabkával kerekítettük le az éleket, és voltak mindenféle kis minta-bélyegzők is.

Miután elkészültem, kiderült, hogy akkor most már csak egy hónap van hátra… Ugyanis hetekig kell száradjon. Ez a szürke agyag egyébként fehérre ég, de sokféle színű mázból lehetett választani, és a kemencében is kétszer sült. Ilyenkor össze is megy, de a vártnál jobban megtartotta a méretét, így a teás csészém inkább fagyistál. Bár nekem nincs ennél több türelmem hozzá, azért a japán porcelánokat, edényeket továbbra is szeretem. Különösen az tetszik, ahogy megbecsülik őket, esztétikummá varázsolva a “hibákat”, a természetes hatást, direkt egyenletlen formákat, az égetéskori széntől való elszíneződést, az arannyal “megragasztott”, törött darabokat (kintsugi), és még sorolhatnám.

Kategória: JAPÁN | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.