Agatsuma koncertbeszámoló

Hiromitsu Agatsuma (shamisen) és Kenny Endo (taiko) live

agatsumaendo

Hiromitsu Agatsuma zenéjét régóta kedveltem már, jobban is bejött, mint pl. a Yoshida Brothers, már ami a tsugaru shamisen játékosokat illeti, így izgatottan vártam, hogy élőben láthassam végre. Egy japán származású, hawaii-i taiko dobossal lépett fel együtt. Kenny Endo a legnagyobb mesterektől tanulta a művészetet, tíz évet töltött Japánban e célból. Kamerázni tilos volt, ezért főleg írásos beszámoló jön.

Az estet Endo nyitotta néhány dobszámmal, először kotsuzumin játszott valami folkosat, jellegzetes óó-k és kiáltások tarkították a dobolást (plusz a mögöttem ülő, idegesítő gyerekek röhögése, akik még nem láttak ilyet). Utána a nagyobb dobok felé haladt, és elég változatos, finom vagy kemény, néha virtuóz módon ütötte a bőrt, de annyira nem volt érdekes, mert ezt a műfajt azért sokkal jobban lehet élveni, ha egy egész csoport csinálja. (Műsorszámok: Moonwind, E-Kawa, Spirit Sounds.) Utána Agatsuma játszott, rá volt kíváncsi mindenki. A háromhúros hangszer majdnem 40 éves mestere fiatalos kinézettel, olyan vöröses hajjal jelent meg, mint a Beams c. lemezén.

Elsőként a Tsugaru Ayabushit játszotta (ami Agatsuma c. lemezén is hallható), majd egy Kami no mai c. darabot (A Paper in the Air címmel szerepel a Beyond lemezen). Elég lenyűgöző volt közelről látni (előtte ültem.. direkt kinéztem korábbi koncertekről, hogy kb. hova vegyek jegyet), ahogy már-már szemmel sem látható sebességgel pörögnek az ujjai. A hangulat nem volt olyan magával ragadó, mint a cédéin, a megszokott, new age szintialap nélkül. Viszont énekelt is, jó hangja van. A harmadik dal a Tsugaru Jongara-bushi volt.

Ezután egy rövid beszélgetést tartottak a két zenésszel. Agatsuma tudott angolul is, de mellé tolmácsot is hoztak (utóbbi elég lenyűgöző volt, ahogy valós időben oda-vissza fordított tökéletesen).. A kérdések pedig mindkettőjük esetében főleg azon téma körül forogtak, hogy milyen érzés kívülállóként. Ez az amerikai taikoművész esetén egyértelmű téma volt, mivel csak az számít japánnak, aki ott született, japán szülőktől, ott nőtt föl és ott is élt mindig, így ő kvázi külföldiként lett a taiko dobolás mestere. Mondta, hogy az emberek egy kis része nagyon segítőkész volt vele, megértő, egy kis részük ellenséges, a többieket meg nem érdekelte, a lényeg a végén úgyis a zene.

agatsumalive

Agatsuma esetében úgy került elő a kirekesztettség, hogy az ország más részéről származik, mint a tsugaru shamisen (tsugaru-jamisen) zenei hagyománya, ami főleg Aomori prefektúrából, északról való, szemben Agatsumával, aki Ibaraki prefektúrából, délebbre. Az országos versenyt már 14 évesen megnyerte, mindenkit lenyűgözött a tudásával, de amikor valaki rájött, hogy máshova valósi, egyből azt mondták, hogy “ja, hát annyira nem is jó, tényleg kicsit másképp játszik”. Amire leginkább emlékezett, valami olyasmit mondtak neki gyerekkorában, hogy “nincs elég Aomori-szagod”, és ezt nem is nagyon értette. Végül mégis szép karriert futott be, és mindketten beszéltek még külföldi fellépéseikről.

Agatsumának is a zene univerzálissága jutott eszébe erről, és az, hogy ez az északi zene hogy megfogta az orosz közönséget is, vajon a közös fagyoskodás miatt-e. Az oroszoknál játszani a hidegháborúban felnőtt, taikós Endo számára is nagy élmény volt. Szintén nagy egyetértésben beszéltek arról is, hogy milyen fontos a kellő alapokat, a tradíciókat megtanulni, mielőtt valaki áttöri őket. Bejárták a világot, sok fellépésük volt más hangszeren játszó, különböző zenészekkel, egymással azonban itt léptek színpadra először, a fenti beszélgetés után együtt folytatva a zenélést.

Elsőként egy Kumamoto Prefektúra-beli népdal, a Tabaruzaka szólalt meg. Majd Endo Yume no pahu c. szerzeménye jött, amibe hawaii-i hangulatot is szőtt, és bambuszfuvolán is játszott. A harmadik közös szám címe pedig Yosare volt, ez Agatsumáé. Hosszú darabok voltak, lassabb és virtuóz részekkel, ahol egyik vagy másik hangszer vette át a vezetést, a közönség pedig nagy tapssal jutalmazta az előadást. Egy rövidke “úgy csinálok, mintha befejeztem volna” félperc uátn visszajöttek egy ráadásra is, ami egy modern, rockos improvizációnak tűnt. Itt is főleg a technikai tudás, a gyorsaság és a mindkét hangszerre jellemző nagy hangerő volt a lényeg, de látszott, hogy jól szórakoznak ők is. Nekem kicsit száraz volt ez a hangzás, szívesebben hallgattam volna egy Agatusma-szólókoncertet több kísérettel, de azt nagyon jó volt közelről látni, hogy milyen ügyes, és még jófej is.

Fotók a próbáról: http://www.flickr.com/photos/97101404@N08/

A bejegyzés kategóriája: JAPÁN, ZENE
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.