Az elme globalizációja

Ethan Watters: Crazy Like Us (2010). A könyv az amerikai psziché globalizációjáról szól, mármint exportjáról a világba, és már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor még nem is tudtam, hogy ázsiai területeket érint. Hongkong, Sri Lanka és Japán szerepel benne, meg kakukktojásként Zanzibár (Tanzánia), ahol egy-egy jellemző lelkibetegség, és főleg annak a felfogásában történt változások tükrén át mutatja be a szerző, hogy a nyugati eszmék hogyan gyűrik maguk alá a világ sokszínűségét. A mű nem ítélkezik egyértelműen, hiszen a segítségnek, a gyógyszereknek, a modern tudománynak stb. mind van jó oldala, de azért érezhető benne sok-sok cinizmus, és mindenképp elgondolkodtató.

Bár témája speciális – a pszichiátriai betegségek -, jóval többről szól, a kultúrák, tradíciók sokféleségéről is, arról, ahogy az egész világról gondolkodhatunk, és történelmi, filozófiai, antropológiai kérdéseket is feszeget. A szerző alapos kutatást végzett a témában, és sok-sok szakemberrel beszélgetett, s talált a konferenciákra szánt szakmai írások mellett személyes történeteket, példákat is a témában, amelyek érdekessé, sőt, izgalmassá teszik a könyvet. Rendkívül olvasmányos, szinte megelevenednek előttünk a leírtak. Szívesen olvastam volna többet is, amilyen ütemben a világ változik, pár évente írhatna új könyvet is ugyanerről. Addig pedig valaki legyen szíves legfordítani magyarra!

Akinek felkeltettem az érdeklődését, Amazonon megveheti, a továbbiakban csak nagyvonalakban ismertetem a tartalmát és néhány érdekes gondolatot. Az első fejezet az anorexia hongkongi felbukkanásáról és divatba jövéséről szól, amely akár a nyugatiak számára is érdekes jelenség lehet. Ugyanis, a szerző és az általa megszólaltatottak szerint az emberiség mindig egy kéznél levő tünet- és lelkibajkészletből választ magának aktuálisat, és sok ilyen trend áldozott már le, mint pl. a hisztéria száz évvel ezelőtt. Úgy jönnek-mennek egyes szindrómák, mint ahogy a divat változik, és az arra hajlamosak szinte öntudatlan kapnak rá erre-arra. Ezzel szemben egyes jelenségek, amikről azt hisszük, univerzálisak, egész másképp jelenhetnek meg. Ilyen pl. a kóros soványság is, amire ritkán, de a múltban is volt példa. Pár évtizede Hongkongban még sem a betegségről, se az állítólagos okáról nem tudott még senki, csak elszigetelt eseteket lehetett találni. Az érintettek egyátalán nem a fotosoppolt modellekre kattantak be, a jóllakottságot egyébként is a jószerencse és a gazdagság jeleként értelmezték.

Az a néhány eset, amivel a Nyugaton képzett orvosok találkoztak, nem akart a hivatalos diagnózisba beleférni, a többségnek pl. nem volt téves testképe, nem akart lefogyni, csak nem volt étvágya, vagy mindenféle szomatikus hasfájás tartotta vissza az evéstől. Aztán a 90-es években, az egyre stresszesebb városban, a pekingi zűrök és a visszacsatolás miatti, tömeges kivándorlás idején egy csont és bőr tinilány holtan esett össze egy forgalmas utcán. A média lecsapott a hírre, és a csapból is az anorexiára, mint hájfóbiára figyelmeztető cikkek folytak. Az eredmény pedig az lett, hogy a gyors népszerűségre szert tevő kór néhány év múlva már saját kórházi osztályokat töltött meg magának. Persze, hogy mi volt előbb, a sáskamodellekkel teli poszterek vagy a betegség, nem egyértelmű (szerintem), de az instant, nyugati minta mindkét részről adott volt.

A következő fejezet a 2004-es cunámiról szól Sri Lankán, ahol a százezrek életét követelő szökőár után az ország a segítő szándékú önkéntesek, szakemberek, gyógyszercégek és traumakutatók özönével is kénytelen volt szembesülni. A PTSD-t (poszt-traumatikus stressz) annó a vietnámi háború után “találták ki”, nem kis politikai töltettel, hogy aztán standardizálják, egyének és társadalmak hogyan kell reagáljanak tragikus eseményekre. Mert ehhez pont értünk, és a szegény, évtizedeken át polgárháborúban, földrengések és természeti katasztrófák által sújtva élő népek meg fel sem tudják fogni, mekkora nagy problémájuk van. A helyi szokások, tradíciók, vallási és népi hagyományok, a társadalom egészen más, szorosabb kötelékét, az egész emberi lét felfogásának különbözőségét figyelmen kívül hagyni viszont akár még ártalmas is lehet.

Egy BBC-nek nyilatkozó segítő szörnyűlködve mesélte el, hogy a tragédia után pár nappal a helyi gyerekek vissza akarnak menni az iskolába tanulni, micsoda elfojtás. A nyelvet nem beszélő tanácsadók sokszor útban voltak, és bár a segítő szándékukat értékelni lehet, egészen bizarr eredményeket értek el. Egy két tucat szakemberrel dolgozó szervezet pl. 8 nap alatt lezavart 1724 “pszichoterápiát”. Hasonló sebességgel képezték ki a helyi “szakembereket” is. A téma résztvevői számára mintha kitört volna az aranyláz, a menekülttáborokban egymással versengtek a módszerek és a szervezetek, és gyűjtötték az adatokat a néha mit sem sejtő túlélőkről, sőt, volt, ahol nekiálltak antidepi tablettákat osztogatni…

Amellett, hogy egy másik kultúra másképp ítéli meg és kezeli a traumáit, az érintettek is másképp élik meg, hogy mi történik velük. Pl. a szociális funkciók elvesztése, az elszigeteltség egy ázsiai országban nem az egyéni nehézségeik következménye, hanem a probléma maga. A megoldás pedig nem feltétlenül a történtek gyors átbeszélgetése, lerajzolása, arról nem is beszélve, hogy a nyugati PTSD felfogásban valamiféle egyedi tragédiáról van szó, amiből aztán az illető nehezen épül fel az otthona biztonságában. De mennyire más a helyzet annál, akinek a gyilkos hullámok után hónapokkal még mindig az életben maradásért kell küzdeni…

A harmadik, zanzibári fejezet kevéssé kötött le, de azt vizsgálja, hogy sokszor a fejlődő világban jobb kilátásai vannak a skizofréneknek, mint Nyugaton. Pedig ez az egyik legbiológiaibb elmebaj, amihez egyértelmű, genetikai okok kapcsolódnak, és mindenhol előfordul, és mégis kulturális különbségeket lehet észrevenni. Egy amerikai paranoid pl. azt képzelheti, hogy a CIA adóvevőt ültetett a fogába, de egy afrikai törzs tagját inkább a szellemek szállják meg. Az okok és a jelenség megítélése pedig sokat változtat a betegség lefolyásán is. Az a nyugati felfogásmód, ami szerint az ember szinte mindent kontrollálni tud, főleg önmagát is, bűntudatot ébreszthet, elszigetelheti az illetőt. Persze, cserébe vannak modern gyógyszerek, amikkel akár teljes életet is élhet a beteg. (Erről pont nem szól a könyv.)

Elsőnek egyébként a japán depresszióról szóló fejezetet olvastam el a könyvben, ami a végén szerepel, de a legizgalmasabb. Arról már több helyen hallottam, hogy az országban egy kissé le vannak maradva, és a pszichés problémák kezelése még középkori szinten zajlik: a nagyon elmebajosokat bezárják és begyógyszerezik, beszélgetős terápia pedig gyakorlatilag nincs. Ez mind a pszichiátriai osztályok, mind a nem létező pszichológusok számában látszik, és megdöbbentő az az adat is, mely szerint a pszichés betegek átlagos kórházi tartózkodása 390 nap, szemben az amerikai átlag 10-zel. Vagyis aki elmeosztályra került, az ott is maradt, viszont rossz kedvvel még nem lehet bekerülni. Pedig a helyzet okoz komoly problémákat Japánban, az öngyilkosságok száma kiugróan magas, az amerikai átlag duplája, és már minket is megelőztek.

Ehhez képest a depresszió, ahogy mi értelmezzük, számukra ismeretlen volt. Évtizedekkel a Prozac megjelenése után sem jelentek meg antidepi tabletták a japán piacon, a nagy gyártók mind úgy látták, hogy nincs rá kereslet. Hiszen még szavuk sem volt a jelenségre, a sok mindent jelentő ucubjót pedig inkább a súlyos, biológiai eredetű esetekre használták. Ezen kívül még olyan kifejezések voltak, amik az életerő, a ki áramlásának lanyhaságát, blokkját, szivárgását fogalmazzák meg. Ez persze nem jelenti, hogy más kórképek és pszichiátriai gyógyszerek nem voltak ismertek az országban, a nyugtatókat régóta kedvelték az orvosok, mert a legfontosabb dolog, a harmónia helyreállítására volt alkalmas, de olyasmire nem volt igény, amiről felpörög az ember.

A szenvedést egyébként is az élet részének tekintették, amelyben a boldogság csak átmeneti, mint a hulló cseresznyevirágok. A harakiriző, hősi szamurájok morális döntései után akkor kezdett el derengeni, hogy némely elmeállapot kóros is lehet, ill. a körülmények hatására kialakulhatnak olyan betegségek, amiknek nem kéne, amikor az omladozó gazdaság egyre több áldozatot követelt. A túlórákba való belebetegedés után megjelent a túlórázásba való belehalás (karōshi), ami betegség mellett önkezűleg is történhetett, és a családok elkezdtek pereket nyerni a cégekkel szemben. A közvéleményt még ezek is megosztották, hogy mennyire felelős érte az adott személy vagy mennyire voltak rá hatással a körülmények.

2000 ősze volt, amikor egy rangos, kanadai professzort meghívtak egy pszichiátriai konferenciára, Kiotóba. A gyógyszercégek gyakran szponzorálták az efféle eseményeket, de a 10000 dolláros, first class jegy és a luxus szálloda még így is meghökkentette. A Paxil/Seroxat-gyártó cég ráadásul egyátalán nem tartott marketingelőadásokat a szuper termékéről, sales-esek helyett komoly kutatókat küldött az eseményre, tanulni. Rájöttek ugyanis, hogy nem a gyógyszert kell eladniuk Japánban, hanem a betegséget magát. A sikeres konferencia után további nehézségek jöttek, ugyanis az országba bevezetendő drogokat kötelező újra letesztelniük, és a piacra pályázó SSRI szerek némelyike el is bukott a vizsgán. (Azóta már amerikai eredményeikről is le-lehull a lepel, épp a fenti cég keveredett a legnagyobb botrányokba, a tudományos lapokba publikált, kamu cikkek miatt.)

Az igazi áttörést az hozta, amikor végre nevet találtak a gyereknek: kokoro no kaze, a lélek megfázása. Bárkit érinthet, gyorsan fel kell ismerni, nincs benne semmi szégyellni való, és könnyen megoldható, sugallta a kifejezés, amit felkapott a média. Receptes tablettát tilos reklámozni, de helyette társadalmi célú hírdetéseket meg kutatásokra invitáló felhívásokat tettek az újságokba, és a dolog remekül működött. A magas öngyilkossági ráta problémája, és az egyszerű, modern, nyugati megoldás, a média támogatásával pillanatok alatt megváltoztatta, ahogy a témáról, és magáról az emberről gondolkodnak az országban. A betegség negatív gazdasági következményének elkerülése is vonzó célponttá vált. A kampányhoz egy sor celeb csatlakozott, majd pedig a császári udvarból Maszakó hercegnő is beállt a frissen bedepizettek sorába. A helyi társadalmi viszonyok, értékek figyelembevétele nélkül átvett eszmerendszer így hamar népszerű lett, és hogy ez baj-e, nehéz fekete-fehéren eldönteni.

A fenti cég mindenesetre 2008-ban már több, mint egymilliárd dollárt keresett a japánokon, az orvosokat elárasztották a kivágott magazincikkekkel jelentkező hangulatzavarosok, és százával jelentek meg könyvek a témában. Ideje volt már megmenteni szegény, elmaradott népeket, gondolhatjuk, de azzal, hogy bedobjuk a sültkrumpli mellé a nyugati modellt, elveszhet az a tudás, mindazok a lehetőségek, amit egy másfajta kultúra kínálhatna, és ami nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, csak eltérő. A családként vagy még nagyobb csoportban létező, a vallással kapcsolatot ápoló, más-más célok és hiedelmek közt élő ember kihalhat, mint a dodó. A mindentől függetlenedett biogépek pedig keresgélhetik a dns darabkáik közt a választ az élet nagy kérdéseire.

Kategória: JAPÁN, KÍNAI, KÖNYV | A közvetlen link.

Eddig 2 hozzászólás érkezett

  1. adm7 szerint:

    köszi! be fogom szerezni! :)

  2. asiafan szerint:

    [adm7]: great :) van belőle ebook is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.