Hanggai live in NYC

Tegnap megnéztem egy eddig számomra ismeretlen, kínai illetőségű, mongol folk rock zenekar, a Hanggai koncertjét. (Másodszorra jártak New Yorkban, nemsokára amúgy Tokióban lépnek fel, aztán a franciáknál is..) Nem hallottam róluk korábban, de azért beírtam a naptáramba, és végül annyira sem izgatott, hogy bele se hallgattam, mit játszanak. Azt hiszem, az zavart egy kicsit, hogy – egyrészt, ugye, nem ők az Altan Urag – és a zenekar útlevélileg pekingi, nem is minden tagjuk mongol. Azért a többség Belső-Mongolóiból származik, és ott tanulta a népi zenét, konkrétan pl. az énekes a throat singinget (torokének?). Ez az, amikor egyszerre több szólamban is tudnak, nagyon mély és magas, gépies búgásnak tűnő hangokon megszólalni, amit szerintem sok ember fel se fog, hogy az illető torkából jön, olyan különös. De engem főleg a lófejű hegedű (morin khuur) izgatott, meg a ruhák:).

Egyedül vágtam neki az éjszakának, de ha már a világ túlsó feléről ideutazik egy banda mongol egy lófejű hangszerrel, azt kötelességem megnézni, még akkor is, ha 7 dollár egy sör. Minden sokkal jobb lett, mint ahogy indult. A kis pinceklub (Drom) kezdés előtt félórával még teljesen üres volt, sötét, nagy csillárral és sznob jazzzenével, plusz pincér is volt, és minden asztal lefoglalva. Nem pont ilyen helyre képzeltem volna őket, a pici, sarokba szorított kis színpadon, ahova max egy bárénekesnő illene háttérhangulatnak. Na, meg az emberek.. Ahogy megjött végül is minden szék gazdája (nekem csak bárszék jutott), sok idős, környékbelinek tűnő, lejárogatós arc, nem nagyon néztek ki mongolzene fannak, hogy a rockról ne is beszéljünk. Egy-két ázsiai elvétve, ők is inkább kínaiak. A zenekar frontembere (Hurizha) egy selyemkendővel (khatag) tisztelgett a közönség előtt.

Amin ebben a mai világban le lehet mérni, kik jöttek igazán a banda miatt, az az, hogy hányan kezdenek el fényképezni az elején (vagy végig). Olyan hárman voltunk, később aztán sokan csatlakoztak még iphonenal. De ha már itt tartunk, számomra pont ez lett a koncert sikerének is a mércéje, hogy képes vagyok-e legyőzni a dokumentálás iránti kóros kényszert, a “biztonság kedvéért még egy kép”, meg a “jajdejó ez a rész, vegyük fel” reflexet. S évek óta talán ez volt az első koncert, ami annyira jó volt, hogy a kamera ccd-je helyett végül a szememmel akartam látni, és eltettem az eszközeimet, és nem akartam megtudni, mi volt a setlist, hogy hogy hívják a gitárost, vagy nem akartam elkapni a pengetőt, ha dobják, hanem legyőzött a zene, és csak bámultam elvarázsolva.

A zene már csak a hangszerelés miatt (két elektromos gitár, bassz) sokkal kevésbé mongolos (mint pl. az Altan Urag), vagy legalábbis  fele részben rock, de nem is egy eszetlen turmix, hanem jó arányokkal, a megfelelő időben váltanak mondjuk a morin khuurról elszállós, effektes gitárra, vagy csapnak bele egy dögös riffbe a drámai pillanatban. Élőben még sokkal jobban is szólt, jobban működött az egész, mint amit a cd-ről hallani. Egyébként később megtudtam, hogy a banda játszott már Budapesten is, a 2009-es Sziget Fesztiválon… Emlékszik rá valaki?

A tagok többsége Belső-Mongóliából származik, és egy-két kínai van még, aki mongol zenét is tanult, de jelenleg mind Pekingben élnek. Belső-Mongólia egy autonóm tartomány Kínában, 3/4-akkora, mint Mongólia (az ország), tehát elég nagy rész lóg oda át. A zenekart épp az hozta össze, amikor az egyik énekes, Yiliqi (Jilicsi) mongol gyökereit keresgélve utazott arrafelé, hogy megtanuljon torokénekelni, és meg is tanult. Itt találkozott a zenekar két későbbi tagjával, akikből már csak Bagen, a lófejhegedűs játszik velük. Egyébként ő is tud énekelni, szintúgy normál és torokhangon is, meg a szemüveges gitárosnak is szép hangja volt. Heten voltak, népi ruhákban. 3-4-en énekeltek, mikor ki, volt két gitáros, egy basszer, egy dobos, és 2-3-an játszottak ilyen trapéz alakú bendzsófélén is (doshpuluur?).

Nekem azért legjobban a hegedűs, lírai, végtelen mezőkbe lovon merengős témák jöttek be, de úgy tűnt, a zenekar táncos kedvű, mindenkit tapsra késztető Drinking Song-ja (Jiu Ge) a fő sláger, meg a szintén vidám Xiger Xiger. A bulin főleg kínaiul meg tán mongolul beszéltek, csak a szögletes-lantos srác fordított angolra, de ennek ellenére a frontember remek hangulatot teremtett, meg ő már úgy ránézésre is egy vidám fickó. A koncert után az eddig megjelent, két lemezüket és egy friss DVD-jüket árulták. Az első album (Introducing Hanggai, 2008) még folkosabb, a második (He Who Travels Far, 2010) rockosabb hangzású, a dupla dvd-n pedig egy koncert található, illetve egy dokumentumfilm (feliratos). A buli után azért sikerült négyükkel dedikáltatnom. :) Itt is hallgathatjuk őket.

Kategória: Mongol, ZENE | A közvetlen link.

Eddig 4 hozzászólás érkezett

  1. 杏桃来春 szerint:

    Hú, róluk még nem is hallottam!

  2. 杏桃来春 szerint:

    Ők kínaiak, de mongolos témákban nyomulnak: http://www.youtube.com/watch?v=Eh-yafzptuQ&

    “throat singinget (torokének?)”

    Magyarul dorombének vagy torokének, mongolul khöömii (хөөмий ᠬᠦᠭᠡᠮᠡᠢ).

  3. asiafan szerint:

    [杏桃来春]: egész jó, bár a metál részt kivágnám, a felváltva játszásnak nem sok értelme.

  4. 杏桃来春 szerint:

    Én meg a hörgést hanyagoltatnám :) (a dorombének viszont maradhat :) )

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.