Nam Cao: Chí Phèo
„Vou Dai első számú tekintélye, a Méltóságos Bölcs, már régen számot vetett azzal hogy nincs nagyobb ostobaság, mint a falu fiataljainak olymérvű sanyargatása, amivel a vidék elhagyására kényszerítjük őket. Tízből kilenc, aki így elment, kalóz megátalkodottsággal tért vissza. Az igazán tapasztalt ember mindig csak módjával, félig-meddig igázza le a népet. Elébb finoman a folyó mély vizébe lök mindenkit, aztán a kezét nyújtja, hogy hálára kötelezze a könyörületért esdelőket. Az öklével veri az asztalt, hogy kizsaroljon az emberekből öt piasztert, de miután a zsebében van a pénz, a „szegénység láttán érzett szánalomból” tíz szu alamizsnát szór szét nagylelkűen. És az ilyen ember mindig tudja, kivel hogyan bánjon. Legkönnyebb megsanyargatni a némileg vagyonos embereket, mivel szép feleségeik és sok gyermekük miatt félnek a mandarinoktól. A család nélkülieket kétségtelenül egyszerű lenne eltenni láb alól, de nem hoznának semmi jövedelmet, hacsak a testük, a csontvázuk nem az. Nem érdemes beléjük kötni, mert ezzel csak az ellenségnek ad okot az ember a kötözködésre: mint minden faluban, Vou Daiban is megvoltak a különböző klikkcsoportok egy-egy vezető körül.”
Már nem is tudom, hogy került hozzám ez a könyv, régóta itt hentergett, most gondoltam, elolvasom, mert elég rövid, csak 98 oldal. Nam Cao vietnámi író (róla bővebben itt és itt), kisregénye, a Chí Phèo 1941-ben íródott, 26 éves korában. Címszereplője egy züllött, iszákos alak, aki a börtönből visszatér falujába. Nem sok cselekménye van a történetnek, inkább a karakterek érdekesek, és elég részletesek a leírások benne, néhol unalmas. Érdekes, ahogy bemutatja a korabeli, szinte feudális társadalmat, az emberek viselkedését, szinte megelevenednek előttünk a jelenetek, mégis a stílusa (már ha van) elég egyszerű, szinte már gyerekes, mintha egy jobban sikerült házifeladat-fogalmazás lenne.
