HeavensDust: Closure Leading The Way

Úgy tűnik, most már rendszer lesz belőle, hogy az aktuális HeavensDust albumokról csak 1-2 év késéssel írok, pedig már aznap ráugrom. Kerülgetem a forró kását, és ez bizony nem akar kihűlni! Még ma is, amikor ezredszerre hallgatom, elszáll tőle az agyam, és nem marad, aki egymás után rakná a szavakat értelmes sorrendbe. Egyszerűen nem tudok mit mondani, könnyek tódulnak a szemembe a gyönyörűségtől, és elpárolog a szavak jelentése, a jelzők, hogy csodálatos, zseniális, szép, mind szégyenkezve elkullognak, mert árnyékába sem érnek annak, amilyen ez a lemez. (Lehet, hogy elfogult vagyok.)

A HeavensDustról dióhéjban annyit kell tudni még, hogy japán metálzenekar, amely zenéjébe erőteljesen vegyít tradícionális zenét, hagyományos hangszerekkel (taiko dobok, sakuhachi, koto), és angolul énekelnek. A Closure Leading The Way 2008. február 6-án jelent meg a Viina Recordsnál. Ezen a lemezen, ahogy a korábbi Without A Voice-on is az énekes-gitáros Shin mellett női vokált is hallunk Kazhától. Azóta egyébként sok minden változott, a hölgy kivált a zenekarból, így hangzásuk, felállásuk inkább a Higher Than Heaven-es, 2005-ös korszakhoz tér vissza. Ajo, aki a taiko dobokon játszik, nemrég visszatért a zenekarba. A banda Amerikában is turnézott, ott egy kiadóval is volt valami dolguk, egy ideig úgy tűnt, hogy végleg átköltöznek, de mostanában inkább Japánban látni őket. A következő lemezük felvételei is ebben a hónapban lettek kész, így jövőre jön az új.

A Closure..-ön a női vokál egy kicsit dallamosabb zenét eredményezett, némi goth rock hatással, néhol talán az Evanescence is beugrik róla, de az inkább az előző lemezre volt jellemző. A Without A Voice óta valamennyit keményedett a megszólalás. A zene amolyan kiegyensúlyozott elegye a keménynek és a lágynak, a férfi és női oldalnak meg a modern hangzásnak versus népi tradíciók. Mellesleg szerintem ez a legjobb cd-borítójuk is. Az album egy szép intróval indul, a Closure Comesban a tiszta gitárhang és a japán hárfa, a koto felelgetnek egymásnak. Utána jön a Blast, ami nevéhez illően berobban. Itt a klipje:

A dal klipjében azért vannak autók, mert egy soundtracken szerepelt, az SS (Special Stage) egy raliversenyzőről szóló, nemrég megfilmesített manga, amelyhez a zenekar írt 30-számos filmzenét. Ezután egy dallamos, néha lírai, néha zúzós dal jön, az And Forgive Me. Kazha éteri hangján kívül sokat dob az éneken az is, hogy mindketten – sok japán zenésszel ellentétben – jól tudnak angolul. Igazából a dalok többségére ugyanezt mondhatnám, hogy csodaszép, lágy, női ének vegyül a rekedtes, zúzós ellentétével. Az első tisztán lírai szám az I’ve Lost Too Much, amiben a női ének dominál, de amúgy duettet hallunk, és egy kis japán fuvolát. Utána a Forever Remains még szelídebben indul, Kazha és a koto hangjával. Dallamos, lassú szám, a refrénnél egy kis akkordozással alá. Olyan epikus az egész. A leghosszabb című szám, a One Thousand Paper Cranes On A String egy rövid, instrumentális átvezetés zongorával. Majd újabb két metál dal jön, és még egy lírai, a hárfás Your Touch, ami aztán kiegészül Shinnel és a gitár alapokkal. Ez egy szerelmes dal, amit aztán egy rockosabb követ, a végén pedig ismét egy dallamos szám, amelynek első felében az énekesnő hallható szólóban, majd egy kis finom, zenekari alap jön rá. Tessék meghallgatni, pont.

Kategória: JAPÁN, ZENE | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük